Babapara

Tizenharmadik Rész

- Szóval? Hogyan tovább? – kérdezte Dan, mikor magunk maradtunk.

- Nos, én visszamennék a kollégiumba és lefeküdnék. Néhány napig biztosan az lesz a legjobb mindkettőnknek. Ha mindenképpen a séta ellen vagy, talán elvihetnél autóval. De előtte talán beugranék a boltba néhány dologért, amire szükségem lehet.

- Mondd csak, miért ragaszkodsz ennyire a kolihoz? Inkább a családoddal lenne most a legjobb neked! Hallottad, most kell az extra törődés! És minden tapasztalatom szerint a kollégium közel sem az a környezet, amire neked most szükséged lenne. – a hangja higgadtabb, nem olyan feldúlt, mint néhány perccel ezelőtt. Inkább mintha szeretne megérteni. 

- Sajnos a családom nem opció. De nem lesz gond, megoldom! Jól elleszünk ketten Aprósággal! – ahogy kimondtam, már meg is bántam. Biztos bolondnak néz, hogy úgy beszélek a gyerekünkről, mintha már ki is bújt volna a pocakomból. De én már egészen hozzászoktam, és jó dolog ki is mondani valakinek, aki tud a dologról. 

- Apróság? – féloldalas mosolya esküszöm, hogy beragyogja a szűk kis kórházi folyosót.

Szégyenlősen bólintottam, majd ő is, mint aki jóváhagyja. Úgy látom, tetszik neki ez a megszólítás. Egy darabig csendben ültünk, egyikünk sem mozdult. Úgy tűnt, ő is gondterhelt, de ezért nem is lehetett hibáztatni. Hirtelen neki is lett elég baja és nem várt felelőssége. Végül rám nézett, és határozott pillantásából, összevont szemöldökéből arra következtettem, hogy nem fog tetszeni, amit mondani készült. 

- Hozzám költözöl!

- Tessék?? – teljesen váratlanul ért ez a szinte parancsnak ható utasítás a szájából. Nem mellesleg eszem ágában sem volt ezt tenni. – Biztos, hogy nem!

- Oh, dehogynem! Ez a legjobb dolog, amit tehetsz. Én majd odafigyelek rátok, bár nyilván tisztában vagy vele, hogy számomra is új a helyzet, de minden tőlem telhetőt megteszek. Nem szeretném, ha bármi bajod lenne neked vagy… Apróságnak. Ti már az én felelősségem vagytok és vigyázok arra, ami az enyém! És higgy nekem, tetszeni fog nálam. Egészen nagy, legalábbis a kollégiumhoz képest biztosan. És van medence is!

Ismét a fejemet ráztam. Istenem, ez nem lehet komoly! Semmit nem tudok erről a férfiról, csak azt a néhány dolgot, amit bárki más az egyetemen, plusz, hogy igazán szenvedélyes tud lenni. Bár ezt is tudhatja bárki más az egyetemen. Egyszerűen semmi kedvem egy idegennel együtt élni! És az, hogy én odaköltözök, bizonyosan nem akadályozza őt meg abban, hogy felhozza a hódításait! Istenem, az mennyire kínos lenne! Összefutni valamelyik nőcskéjével, miközben én terhesen és mezítláb reggelit készítek a konyhában! Biztos, hogy belehalnék a szégyenbe!

- Nézd! Igazán köszönöm az ajánlatot, nagyon nagylelkű és jólesik. De! Egyáltalán nem szeretném a feje tetejére állítani a te életedet is. Nem mondom, hogy semmilyen segítséget nem fogadok el, mert valószínűleg ezután mindenképpen szükségem lesz rá, de ez túl nagy dolog. Egyszerűen kényelmetlen lenne mindkettőnk számára! 

- Nem fogadok el nemleges választ. Külön lakásban élek, de közel a családomhoz. Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy mindig lesz valaki a közeledben, aki segít, ha szükséged van rá! Persze az apámékhoz is beköltözhetsz, ha az jobban tetszik! – az utolsó mondatot már láthatóan nem gondolta komolyan, a szája sarka megrándult, és előbukkant az elbűvölő gödröcske az arcán. 

- Istenem még csak az kéne! – nevettem fel kínomban. Lassan kezdett világossá válni, hogy ebben a csatában nem nyerhetek. 

Néhány hiábavaló próbálkozást követően feladtam. Túlságosan határozott volt, én pedig túlságosan gyenge és fáradt ahhoz, hogy folytassam az ellenkezést. Így egy rövid kitérő után, amit a kollégiumba tettünk a ruháimért, már a lakása felé tartottunk. Bár kezdtem gyanakodni, hogy egyáltalán nem ott fogom találni magam, ahol vártam. Azt hiszem le sem esett akkor, mikor közölte a medencés részt, hogy ő nem egy panelban lakik valahol a városban. Most viszont a város gazdag negyedében kocsikázva kezdett világossá válni, hogy nekem az új, átmeneti otthonom idegenebb lesz, mint gondoltam. Mindenütt többemeletes, modern házak magasodtak, giccses kerítésekkel és tökéletesen zöld gyeppel és fákkal, hatalmas garázsokkal, kertekkel és menő kocsikkal. Nem egy Los Vegas, de azért egy vidéki városhoz képest nagyon luxus környék. Egyre inkább a torkomban dobogott a szívem, mikor Dan befordult egy rövidebb utcába, majd behajtott egy nyitott kovácsoltvas kapun. Hatalmas telek volt, rajta egy óriási ház, amit rengeteg üveg borított. Olyan igazán modern kivitelezésű épület. Félig a ház takarásában volt az a jó nagy medence, amit Dan már említett, körülötte néhány napozóágy, nem messze tőle egy homokozó. Mi azonban nem álltunk meg itt, hanem mindezeket elhagyva tovább gurultunk egy a háztól távolabb eső emeletes garázs felé, legalábbis azt gondoltam, hogy az. Megálltunk előtte, Dan kipattant az autóból és becsapta az ajtót, de mielőtt eltűnt volna a szemem elől, megállt és hátra szólt a válla felett.

- Egy perc és jövök, addig várj itt!

Bólintottam. Nem mintha tudnám, hogy hova menjek. Talán nem akkora ez a telek, hogy eltévedjek, de már majdnem. Mindenhol csodálatos növények, kisebb épületek, illetve az előttem álló garázson kívül több kisebb is helyet kapott az udvarban. Nem tudom, hogy mi a fenét keresek én itt…