Babapara

Tizennegyedik Rész

- Már itt is vagyok! Gyere, körbevezetlek. – kikapta a cuccaimat a kocsiból, és mintha súlyuk sem lenne, úgy forgolódott velük körülöttem. – Gyere csak! Van egy kis lépcső, de talán nem olyan megerőltető! – elgondolkodott. – De ha szeretnéd, fel is vihetlek! Teljesen kiment a fejemből, hogy neked most még ennyire sem szabad megerőltetned magadat! – ajánlotta fel összeráncolt homlokkal, láthatóan bosszantott, hogy valamit elfelejtett.

-Oh, hagyd csak, köszönöm! Lassan, de menni fog, elég, hogy a táskámat hozod! – pironkodtam. Még csak az hiányozna, ha a karjában cipelne fel!

Bólintott, mutatta az utat. Az épület oldalából nyílt egy ajtó, onnan pedig egy rövid lépcső vezetett egy következő ajtóhoz. Dan elővette a kulcsait, néhány pillanatig forgatta a kezében, nem boldogult azonnal a kezében lévő holmik miatt, de mire felajánlottam volna a segítségemet, már tárva is volt az ajtó, én pedig beléptem és elállt a szavam. Hihetetlenül gyönyörű kis lakásban találtam magam.
Nem volt túl nagy, de imádtam. Egy konyhával, étkezővel összenyitott nappaliba érkeztünk, ami bájosan világos volt, köszönhetően a fehér konyhabútornak, bézs párnáknak és a hatalmas ablakoknak. Olyan volt, akár a lakberendezési magazinokban, és bár nem kételkedtem a jó ízlésében, valahogy nehezen tudtam elképzelni, hogy ez az ő fejéből pattant volna ki. De mielőtt nekiállhattam volna kérdezősködni vagy ámuldozni már terelgetett is tovább, nem várva meg, hogy levethessem a cipőmet. Először konyhapulttal és kanapéval szemben lévő középső ajtóhoz vezetett, ahol aztán egy aranyos fürdőszoba fogadott. Tudom, nem szokás egy fürdőt aranyosnak titulálni, de ez olyan kis pici volt és takaros, nem foglalt benne helyet más, mint egy zuhanyzó, wc, egy kis fürdőszobaszekrénybe épített mosdókagyló, fölötte egy gömbölyű tükörrel, illetve egy kád. Egy kád, amibe azonnal beleszeretettem. Nem volt túl nagy, nem az a fajta kád volt, amiben családok lubickolnának kényelmesen, bár azt hiszem két ember még gond nélkül elfért volna benne. A báját az a romantikus stílus adta, amivel valószínűleg a kedvenc helyiségemmé varázsolta a fürdőszobát. Törtfehér színével, oroszlán lábával csak úgy hívogatott, hogy merüljek el benne. A fejembe véstem, hogy amint jó alkalmam adódik, feltétlenül próbáljam ki. A fürdőből két ajtó is nyílt, feltételeztem, hogy a kétoldalt elhelyezkedő szobákba nyíltak. 

- Megmutatom a szobádat! – a kezét a hátamra téve vezetett az egyik ajtó felé, ezzel beigazolva a két szobáról a sejtésemet. Érintése nyomán libabőrös lettem, pedig csak a ruhán keresztük ért hozzám erős, meleg kezeivel.
Egy apró szobába érkeztünk, ami színeiben passzolt a lakás több részéhez, lényegében a fehér dominált. Fehér ruhásszekrény, fehér komód, fehér falak és ablakkeret, fehér párnák fehér takaróval. Már-már rám tört a szorongás ennyi fehértől, tekintve, hogy jól ismertem magam, és tudtam, hogy az első 24 óra leforgása alatt leeszek majd valamit vagy összekoszolom valahogy máshogy. Kis színt a szobába a sötétkék csíkos padlószőnyeg, a sötétkék díszpárnák és az ablakban pompázó élénksárga virág vittek. A bútok között nem sok hely volt, éppen csak, hogy elférjünk. De a kollégiumi szoba sem volt sokkal nagyobb ennél, és azon ketten kellett volna, hogy osztozzunk. Ráadásul a maga egyszerűségében ez a szoba nagyon otthonosnak és kényelmesnek tűnt. Már csak egy szoba volt hátra, mégpedig a fürdőszoba másik oldalán lévő, feltételezem a házigazda hálószobája. Belépve az ő birodalmába meglepő látvány fogadott. Sokkal nagyobb volt ez, mint a vendégszoba, és ez egészen más stílus volt, mint a lakás többi része. Férfias egyszerűséggel volt berendezve, a szoba jelentős részét elfoglalta a királyi méretű ágy, melyet a kék különböző árnyalatai uraltak. Azonban nem a mérete volt az egyetlen, amivel azonnal magára vonta a figyelmemet, hanem azzal is, hogy az egész egy magasított részen foglalt helyet, mintha egy színpadon állt volna. Az ágy háta mögött egy polc húzódott végig, tele különböző könyvekkel, képekkel. A falak az eddigiekkel ellentétben nem fehéren ragyogtak az egész falat elfoglaló ablakokon beáradó fényben, hanem valami meghatározhatatlan kékes-szürkés árnyalatban pompáztak, csak a plafon őrizte az eddig mindenhol uralkodó fehéret. 

- Hát, ennyi lenne! – tárta szét Dan a karját körbefordulva, mikor visszatértünk a nappaliba. A holmimat a vendégszobában hagytuk, én pedig közben helyet foglaltam a tejeskávé színű, roppant puha kanapén. 

Bólintottam. Igazából azt sem tudtam, mit mondjak. Mióta ideértünk nem sokat beszéltem, tulajdonképpen semmit. Nem tudtam, hogyan tudnám szavakba önteni a hálát, amit a kedvessége nyomán éreztem, ugyanakkor borzasztóan kellemetlen is volt számomra az egész. Örültem, hogy törődik velünk, még ha nem is ismertem eléggé ahhoz, hogy fesztelenül érezzem magam a társaságában, úgy éreztem nem is lehetnénk most jobb helyen, mint Apróság édesapjának közelében. Ugyanakkor egyáltalán nem akartam itt lenni, nem akartam senkitől sem függeni, nem akartam, hogy azt higgye, ezt várom el, és nem akartam, hogy kihasználja a mostani gyengeségemet később ahhoz, hogy elvegye tőlünk a gyermekünket. Tomboltak bennem a hormonok, azt éreztem, hogy csak úgy zizeg a fejem a sok gondolattól. Összességében elmondhatatlanul ellentétes érzéseim voltak, így jobbnak láttam hallgatni. Neki láthatóan módfelett kellemetlen volt a hallgatásom, úgyhogy lehajtotta a fejét és a nyakát dörzsölgette, bele-bele túrva néhányszor a hajába. Étvágygerjesztően szexi volt. 

- Lili… Én nem is sejtem, hogy most min mész keresztül. Fenekestül felfordult az életed. Engem is érint, de neked ez most sokkal szarabb lehet… Itt a baba, új környezet, új emberek, új felelősségek, de valamit tudnod kell. Nem akarok ártani nektek. Segíteni szeretnék. Rám te és a kicsi bármikor számíthattok. Nem vagyok tökéletes. Vannak hibáim, valószínűleg a kapcsolatunk nem lesz konfliktus vagy zökkenőmentes, de én mindent megteszek, hogy ezt elkerüljem. Vigyázni akarok rátok! Kérlek, ne idegeskedj!

Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a mellkasom mélyéről előtörni készülő zokogást, de a szipogást azért nem sikerült elrejtenem. Dan ellökte magát a faltól, aminek eddig támaszkodott, és öles léptekkel ott termett mellettem. Arrébb dobott néhány párnát az útjából, leült mellém és átkarolt. Fejét a fejem tetejére tette, arcom a nyaka és a mellkasa között nyugodott. Beszívtam férfias illatát, és valahogy máris jobban éreztem magam. Nem tudtam, hogy a fizikai közelsége teszi, vagy az imént elhangzott szavai, de pillanatnyilag legördült a kő a mellkasomról, ami addig azzal fenyegetett, hogy megfojt. És elhatároztam, hogy igyekezni fogok, hogy ez a nyugalom tartós legyen, mert nekem, nekünk most erre volt a legnagyobb szükségünk.