Babapara

Tizenhatodik Rész

Másnap reggel kávé szaga hatolt be a kis szobámba, amitől rögtön kipattant a szemem, és sajnos nem azon okból, amiből a terhességem előtt történt volna ugyanez, hanem mert ez volt az az illat, amit Apróság a kezdetektől utált. Mivel Dannel tegnap megegyeztünk, hogy a szobánkból a fürdőszobába nyíló ajtót nem használjuk a kellemetlenségek elkerülése végett, így amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, és a nappaliból nyíló ajtón keresztül gyakorlatilag berontottam a fürdőbe, és vélhetően a legrosszabb benyomást gyakoroltam a gyermekem apjára, aki nem sejtvén mi a baj a konyhából rohant utánam. Szerencsére hamar megnyugodott a háborgó gyomrom, és a szám kiöblítése után igyekeztem minél előbb összeszedni magam és feltápászkodni. Sajnos ez nem ment valami egyszerűen, iszonyatosan gyengének éreztem magam. Dan aggodalmasan figyelte a küszködésemet, a hátamat simogatta, végül a karjába vett és úgy vitt vissza az ágyamba. Szégyen pírja színezte az arcomat, mikor felpillantottam rá, és egy köszönömöt mormolva a párnámba fúrtam a fejem.

- Kérlek, nyisd ki az ablakot! – hallottam saját, reszelős hangomat.

Dan azonnal teljesítette a kérést, majd a takarót megigazítva óvatosan leült mellém, és az aggodalomtól egészen elsötétedett a képe. Fogalma sem volt, mi a baj és hogy hogyan tudna segíteni. Végül mikor már úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, felé fordultam, és kiböktem azt, amire várt.

- Nincs semmi baj. A kávé tehet róla. Apróság ki nem állhatja, velem pedig többnyire ez történik, ha megérzem az illatát. 

- Értem. – gyötrődve hunyta le a szemét, gondolom magát hibáztatta a reggeli rosszullétem miatt. – Szükséged van valamire?  - fejrázásomra válaszul felállt, és kisietett a szobából.

Visszaejtettem a fejemet a párnára és nagyot sóhajtottam. Ezt kínos volt. De gondolom nem ez volt az utolsó eset, jobb lesz, ha megszokom…. Dan néhány perc múlva visszatért egy pohár vízzel.

- Kiöntöttem a kávét és kinyitottam az ablakokat, hamarosan teljesen kiszellőzik remélhetőleg. A konyhaszekrény bal felső részén tartom a többi kávét, kakaót, teát, ilyesmit, úgyhogy szerintem azt jobb, ha nem nyitogatod. Ígérem, hogy a jövőben nem fogok kávét főzni itthon, majd iszok az egyetemen vagy átugrok apuékhoz egy csészére. 

Meg voltam hatva a figyelmességétől. 

- Nem szívesen hagylak itt egyedül, de hamarosan kezdődik az órám, úgyhogy indulnom kell. Amint vége lesz, hazajövök, és beszélgetünk. Van étel a hűtőben, de megkértem Rózát, hogy hozzon át ebédet majd a nagy házból. Amíg nem mondjuk el apuéknak, hogy mi a helyzet, addig nem mondhatom azt Natasának, hogy ellenőrizze mi van veled, mert azt hinné nem bízom benned, nem pedig azt, hogy aggódom. Azon kívül már kezd is látszani a hasad, úgyhogy ez semmiképp sem megoldás. De ha baj van, akkor ne törődj semmivel, hívj azonnal engem, és Natasa száma is a hűtőn van, rendben? 

Bólintottam, elköszöntünk és még egy utolsó aggodalma pillantást követően kisétált az ajtón. 

A nap lassan vánszorgott, én miután teljesen jól éreztem magam, áttettem a székhelyemet a nappali kanapéjára és egész délelőtt teleshopot és bugyuta kvízműsorokat bámultam. Próbáltam rászánni magam arra, hogy írjak néhány emailt a tanáraimnak a kialakult helyzetről, hogy megoldást találjunk rá, de nem volt hozzá lelki erőm. Ez azt jelentette volna, hogy végérvényesen és hivatalosan is feladom az eddigi életemet, ráadásul színt is kellene vallanom azok előtt az emberek előtt, akikre felnézek. Féltem attól, hogy mit szólnak hozzá.
Dél előtt néhány perccel megjelent az ajtóban egy hatvanas éveiben járó nő hatalmas mosollyal az arcán – mint kiderült Róza – és egy nagy nagyadag étellel a kezében. Úgy tűnt nem tudta, hogy mit szeretek, úgyhogy hozott mindent. Legalábbis ez volt a benyomásom, de lehet, hogy a nagy házban mindig ennyi félét készítenek. Mire megettem és beraktam a mosogatógépbe újra elálmosodtam. Nagyon fáradékony voltam már a tegnapelőtti dolog előtt is, de úgy tűnik ezentúl a semmiben is el fogok fáradni. Ledőltem a kanapéra, és néhány óra múlva az ajtó csukódására ébredtem csak fel. Álmosan dörzsölgettem a szemeimet, hirtelen nem is igazán tudtam, hogy hol vagyok, amíg Dan helyes arca meg nem jelent a látómezőmben. De sajnos egy szívből jövő mosoly helyett – aminek annyira tudtam volna örülni –, csak egy fáradt, bosszús fintort kaptam tőle. Ettől mindjárt éberebb lettem. 

- Baj van? – ültem fel megilletődötten, de ő válasz helyett csak ledobta a táskáját és gondterhelten felnyögött. – Oké… Mondd el, mi a baj?

- Ma este át kell mennünk vacsorázni a nagy házba és el kell mondanunk mindent. Legalábbis, így lenne a legjobb…

- Oh… És mi ez a hirtelen pálfordulás? – kérdeztem. – Úgy értem semmi gond, ha így látod a legjobbnak… De tegnap még nem ezt mondtad.

- Igen, mert tegnap úgy is gondoltam. 

- Akkor? Mi történt?

- Krisz hívott. Érdeklődött, hogy mi van veled, meg hogy minden rendben van-e a babával…

- Krisz? Mármint Dr. Angyal Krisztián a kórházból? Már akartam kérdezni, hogy honnan ismeritek egymást!

- A szülei meg az öccse itt laknak a szomszédban, ezer éve ismerjük egymást. Amíg el nem költözött sokszor lógtunk együtt. De nem is ez a lényeg, hanem hogy pont itthon volt, amikor hívott, és az anyja kihallgatta a telefonálásunkat, úgyhogy tud mindent. Legalábbis annyit mindenképpen, hogy nálam lakik egy lány, aki a gyerekemmel terhes. És ez neki éppen elég. Nincs semmi gond Csillával alapvetően, de él-hal a pletykáért, és szinte biztos vagyok benne, hogy még ma át fog ugrani Natasához valami mondvacsinált indokkal, hogy aztán előhozakodjon azzal, hogy mit hallott. És jobb lenne, ha tőlünk tudnák meg…

- Egyetértek. – hagytam rá, de azért elszorult a gyomrom a gondolatra, hogy hamarosan Dan családja megtud mindent és valószínűleg számító ribancnak könyvelnek el, aki ki akarja fosztani a fiacskájukat. 

- Ne csináld ezt! – nézett rám parancsolóan.

- Mit?

- Ne aggodalmaskodj! Krisz is megmondta, hogy a legrosszabb, amit tehetsz az, ha stresszelsz és ha ugrabugrálsz. Úgyhogy ne tedd, kérlek. Úgysem hagyom, hogy pálcát törjenek felettünk. Ez a te életed, az én életem, és most már egy kicsit a MI életünk, és teljesen lényegtelen, hogy tetszik nekik a dolog vagy sem. Együtt mindent meg fogunk oldani. 

Tudtam, hogy igaza volt, de bár ennyire egyszerű lenne…