Babapara

Tizedik Rész

Egy fehérre festett szobában tértem magamhoz, orromat betöltötte a fertőtlenítő összetéveszthetetlen szaga. Néhány fehér köpenyes alak tett-vett körülöttem, így hamar rájöttem, hogy kórházban vagyok. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem ide, az utolsó emlékem a szörnyű fájdalom, és a mindent elsöprő kétségbeesés, hogy el fogom veszíteni a kisbabámat. Azonnal a hasamhoz kaptam a kezemet, és megpróbáltam felülni. 
- Csak óvatosan kedvesem! Ne ugráljon! – szólt rám egy idősebb hölgy, bizonyára egy ápolónő. – A doktor úr hamarosan jön, addig maradjon nyugton! Nem lesz semmi baj! 

Én erről nem voltam meggyőződve. Éreztem, hogy valami még mindig nincs rendben, és egy pillanatot sem akartam várni azzal, hogy megtudjam Aprósággal minden rendben van-e.

- A baba… - a hangom halk volt, rekedtes. – A baba jól van?

Az idős hölgy, akit a névtábla szerint Juditnak hívnak a kezemre tette a kezét. Az arca megenyhült, látta rajtam az aggodalmat. Azonban a szeme csillogása nem nyugtatott meg. Egy jó hír előtt nem ilyen arcot vágnak az emberek. Már újra készültem felülni, hogy úgy ismételjem meg a kérdést, mikor a kórterembe belépett az orvos. Figyelmet követelő jelenség volt. Magas volt, napbarnította, arcát néhány napos borosta fedte, nagy barna szemeit apró ráncok keretezték. Fiatal volt, de látszott rajta a kimerültség és az, hogy sok stressz éri.    
Amint meglátta, hogy ébren vagyok az ágyamhoz lépett. Intett a fejével az ápolónőnek, hogy hagyjon minket magunkra, mire ő kisietett. Egyedül maradtunk, és az aggodalom egészen az eszemet kezdte venni. Ha ez így megy, én menten becsavarodok. Bizonyára látta rajtam, mert amint becsukódott az ajtó megszólalt.

- Üdvözlöm! Dr. Angyal Krisztián vagyok, én vizsgáltam meg, amikor a mentősök behozták. Sajnos nincsenek túl jó híreim…

- Jaj, ne…. – szinte leheltem ezt a két szót. – A kisbabám…

- Kérem, nyugodjon meg! A baba jól van, legalábbis egyelőre. A vérzés elállt, és ha jól sejtem, a hasi fájdalmai sem elviselhetetlenek. Mesélne pár szót arról, hogy mi volt azelőtt, hogy elveszítette az eszméletét? Mert mindeddig csak sejthettük. 

A hangja mély volt, bizalmat ébresztett. Igyekeztem mindent elmondani, amire emlékeztem. Mikor a mondandóm végére értem, ő bólintott és felírt néhány dolgot a kezében lévő kartonra.

- Igen, mi is erre jutottunk, de örülök, hogy megerősített. A jó hír mellett, hogy a baba pillanatnyilag jól van, sajnos akad rossz hír is. Ön sajnos innentől kezdve veszélyeztetett terhes. Mindenképpen ágyban kell maradnia, sokat pihenni, kizárni minden stresszt, sok folyadékot inni…. – csak úgy sorjázta az információkat, de az én agyamban csupán egy dolog visszhangzott. Veszélyeztetett terhes. Mégis mi lesz ez után? 

Az orvos bizonyára érzékelte, hogy lesokkolt, így közölte, hogy pihenjek egy kicsit, nemsokára visszajön és elmondja a maradék tudnivalót. Az éjszakát a kórházban kell töltenem, hogy megfigyeljenek. Ennek pillanatnyilag tulajdonképpen örültem. Amíg itt vagyok, addig biztonságban vagyunk. Itt vigyáznak Apróságra. De hogyan fogok én vigyázni rá ezután?   
A doki kiment, de előtte még említett valamit, hogy beengedi a barátomat. Nem is figyeltem igazán, az agyamban keringő két szóval (veszélyeztetett terhes) voltam elfoglalva, amíg be nem lépett az ajtón az az ember, akire a legkevésbé számítottam. 

- Dan!