Babapara

Tizenötödik Rész

Beesteledett és mi a kanapén ültünk és egy középkategóriás romkomot néztünk a tvben, ami igazán egyikünknek sem tetszett szerintem, de egyikünk sem merte bevallani. Nem is volt különösebben jelentősége, mivel mindketten a saját gondolatainkba mélyedtünk, csak néha-néha keltette fel a film az érdeklődésünket. Éppen egy párnát igazgattam a hátam mögött, amikor megszólalt Dan telefonja. Ránézett a kijelzőre, elnézést kért és bevonult a szobájába. Hihetetlenül furdalt a kíváncsiság, még egy kicsit le is halkítottam a tv-t, hogy hátha meghallom, hogy kivel és mit beszél, de szerencsétlenségemre vagy nagyon halkan mondta, vagy igazán jó a hangszigetelés a házban. Pár perc múlva visszatért, pókerarccal, nem látszott rajta semmi különös, úgyhogy nem tudtam meg, amit annyira akartam. Na, nem mintha közöm lenne hozzá! Attól, hogy segített és befogadott és mellettem áll, még nem lettünk egy pár és nem tartozik nekem semmivel…

- Nagyon a gondolataidba merültél! – tette rá a kezét a lábamra, ami időközben közelebb került hozzá, ahogy végigfeküdtem a kanapén. 

- Jaj, igen, ne haragudj! Csak annyi minden kavarog most a fejemben. 

- Beszélgethetünk, ha szeretnéd. Ismerjük meg egymást jobban? Vagy ehhez már késő van?

Ami azt illeti igen, késő volt, de a gondolattól, hogy többet tudhatok meg róla egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Mégis, korainak és indokolatlannak éreztem volna a beköltözésem, betolakodásom első estéjén kérdésekkel halmozni el a magánéletével kapcsolatban. Úgyhogy olyat kérdeztem, ami egész délután nem hagyott nyugodni. 

- A szüleid… a szüleid tudják? – nem is mertem a szemébe nézni.

- Nem. –  felelte egyszerűen. – Nem minta szégyelleném. Nem erről van szó. – nagyot sóhajtott és folytatta. – A szüleim elváltak hosszú évekkel ezelőtt. Akkor még kint éltünk Amerikában. Apámmal jöttünk ide haza Magyarországra, nem is olyan régen. Ő újra nősült, elvette feleségül az egykori bébiszitteremet. Most ők laknak abban a nagy házban, amit láttál idefelé, a féltestvéreimmel. 

- Értem. – bólintottam. Nem tudtam mit mondjak, és őszintén szólva ez nem volt válasz arra, hogy miért nem mondta nekik Apróságot.

- Anyám valószínűleg imádná. Hatalmas szíve van, egy kontinensnyi ember elférne benne, és ha unokákról van szó, talán kétszer annyi is. De ő most messze van, ez pedig még túl friss ahhoz, hogy felborítsam a megszokott életét, mert tutira nem tudna megülni a fenekén egy ilyen hír után. Ráadásul, adja az ég, hogy ne történjen semmi, de amíg az elején vagyunk, nem is akarnám elmondani, nehogy az ő szíve is összetörjön, ha történne valami… Aprósággal. – komoly, nagy szemekkel nézett rá, nem kezdett el mentegetőzni, pedig nekem mintha egy jeges kéz szorította volna össze a szívemet, amikor ezeket a szavakat kimondta. De tudtam, hogy igaza van, még akkor is, ha én mindent meg fogok tenni azért, hogy semmi, de semmi baja ne eshessen az én drága kisbabámnak. 

- Apám nehezebb ügy. Gyanakvó pasas. – ujjai végigszántottak a már amúgy is kócos haján. – Mikor eltűntem néhány percre az érkezésünkkor, akkor azért mentem, hogy elmondjam, hozzám költözik egy barátom. Nyilván rákérdeztek, és nem tagadtam, hogy egy lány az. Már ez is annyira váratlanul érte őket, és egyből elkezdett kombinálni, láttam rajta. De szerencsére egy tárgyalásra kellett rohannia, úgyhogy ezúttal megúsztam magyarázkodás nélkül. Natasa, a nevelőanyám persze szorgalmazta, hogy menjünk át a nagy házba vacsorázni. Visszautasítottam, mondván, hogy sajnos nagyon elfoglalt vagy, mert egyrészt nem tudtam miként vélekednél a dologról, másrészt erősen kétlem, hogy most az a stressz hiányozna az állapotodnak, aminek apám által leszel kitéve, ha tudomást szerez az állapotodról. Sokáig úgysem tudjuk titkolni, de egyelőre meggyőződésem, hogy jobb ez így. 

Bólintottam. Most már tényleg értettem, és hálás voltam neki ezért. Azért, hogy bár neki is nagyon hirtelen kellett megbirkóznia mindennel, mégis ilyen jól csinálta. Ösztönösen védelmezett minket Aprósággal, és ez engem annyira, de annyira boldoggá tett.