Babapara

Tizenegyedik Rész

- Szia Lili! Hogy érzed magad? – a hangja mély volt, a belsőmig hatolt, szívem pedig őrült iramba kezdett. Bizonyára tudomást szerzett Apróságról. De talán nem rakta össze a képet. Elvégre ő nem ismer engem, és ahogy vele lefeküdtem, úgy mással is megtehettem, nem igaz? A kérdés az, hogy felvilágosítsam-e. Meg kéne tennem. De a fene essen bele, az nem olyan könnyű… Egyáltalán mit keres ő itt?

- Szia… - suttogtam. – Mit keresel te itt?

- Ott voltam, amikor összeestél. Én hívtam a mentőket. – zavartan simította hátra a haját. – Jól megijesztettél…

- Sajnálom. – a hangom halk volt és rekedt, teljesen kivoltam idegileg. – De most már jól vagyunk, úgyhogy elmehetsz.

- Jól vagytok… - ismételte meg, én pedig rájöttem, hogy súlyos hibát követtem el. Ha eddig nem tudott a babáról, hát most már igen, elvégre nem hülye. Az istenit Lili, fogd be a szádat! Elég bajt okoztál már eddig is!

Bólintottam, Dan pedig csak állt ott, láthatóan tanácstalanul. Mondani vagy kérdezni akart valamit, de a szavak úgy tűnt, nem jönnek a szájára. Én pedig hálás voltam, hogy nem mondott vagy kérdezett semmi többet. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnék most birkózni a dologgal.
Éppen csak végiggondoltam ezt, mikor Dan száját elhagyta az eddig rettegve várt néhány szó.

- Figyelj Lili! Muszáj tudnom… - becsukta a szemét, ujjai a hajába mélyedtek. Gondolom, akkor csinálja, mikor feszült, tekintve, hogy az eltelt néhány percben már másodszor csinálja. – Terhes vagy, igaz?

Bólintottam.

- Az enyém? – olvadt csokira emlékeztető nagy szemei az enyémekbe mélyedtek. 

Vacilláltam. Azt tegyem, ami nekem jó? Vagy azt, ami a helyes? Végül úgy döntöttem azt teszem, ami a legtisztességesebb vele és Aprósággal szemben is. Úgyhogy ismét bólintottam. 

- Valahogy éreztem. 

Aztán hallgattunk. El se tudtam képzelni mi jár a fejében, még úgy sem, hogy egyszer már ezen én is keresztül estem. A sokkon, a milliónyi kérdésen, ami ilyenkor elárasztja az elmét, és a hideg rettegésen, ami a csontjaidba hatol. De amit én éreztem, az mégis más. Nem az ő teste változik. Nem az ő felelőssége. Nem az ő hibája… Legalábbis nem annyira, mint az enyém. 

- Én…, most hagylak pihenni… Át kell gondolnom ezt most! 

Meg se várta, hogy mondjak valamit, csak fogta magát és kisétált az ajtón. Persze ha választ várt volna, sem tudtam volna mit mondai. Nem is számíthattam volna másra. Meg kellene könnyebbülnöm. Nem akar tőlem semmit. Legalábbis még nem. És ez az egyetlen pozitívum ebben az átkozott napban. Az, hogy a babám apja nem akarja a gyerekét. És ez elég sok mindent elmondd… És ez volt az a pillanat, amikor könnyekben törtem ki. Hirtelen a történtek súlya egyszerre nehezedett a vállamra. A kórház, a veszélyeztetettség, az hogy nincs, akihez fordulhatnék. Hogy egyedül vagyunk ezen az egész világon, én és Apróság, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Add Istenem, hogy minden jóra forduljon!