Lehullott falevél

Prológus

Zuhanok. Egyre mélyebbre kerülök, érzem. Olyan, mintha felvittek volna egy rozoga kisgépen, majd a megfelelő magasságban kidobtak volna. Akár az ejtőernyőzés, csak elfelejtették odaadni a legfontosabb kellékedet. Ami szükséges az életben maradáshoz. Ami nélkül csak egy paca leszel, amint földet érsz. Egy paca Isten festővásznán. Azon a halálin, tudod.

És merülök. De ez nem az a jó fajta merülés, amikor rádadják a ruhát, az oxigén palackot, a kacsalábakat, majd utadra engednek, hogy megcsodálhasd a tenger alatt rejtőzködő szépséges korallokat meg a megannyi színes tengeri élőlényeket.

Nem.

Merülök. Érzem a nehezéket a bokámhoz illesztve, aminek napról napra gyarapodik a súlya. Ezáltal gyorsabban merülök. A levegőm is a végét járja. Nem tudom, meddig bírom, de úgy érzem, messze még a vége.

Semmi és senki nem akar véget vetni a szenvedésemnek, ami már hetek óta felemészt. Nem hagy élni. A tudat, hogy egy ember, aki már szinte a részeddé vált, már nincs ott, megsemmisítően hat rád.

Nincs, aki édesen köszöntsön az elkövetkező reggeleken. Nincs, aki csábosan nézzen rád, miközben a harisnyaddal küzdesz. Aki a nap azon részében, amikor távol vagytok egymástól, édes és vicces üzenetekkel bombázzon. Na jó, talán azt is ecseteli, mennyire gyorsan segít majd ki este az aktuális viseletedből. Nincs, aki a kedvenc kínai kajáddal várjon haza. Aki rengeteg bókkal lásson el, amikor te csak egy zsák krumplinak érzed magad. Nincs, aki este hozzádbújjon, ezzel biztonságérzetet keltve benned. Aki édes kis semmiségeket suttogjon a füledbe, mert így könnyebben elalszol. Aki mellett egy istennőnek érezd magad.

Nincs, aki mindennap tudassa veled, hogy szeret.

De legfőbbképpen: nincs, aki reményt adjon a jövődre nézve.

Így hamar elveszíted a reményt. Hamar elveszíted önmagad.