Dobszerkó

2. Fejezet - Bryan

Hogy a halálba tudták kifogni pont ezt a csajt? Ott állt előttem azzal a csodás testével, amit tegnap még, hát hogy is mondjam, fel tudtam volna falni, mert a nyakam rá mertem volna tenni, hogy soha többet nem látom. Erre ezek a barmok meg felveszik mellém. Elég volt reggel kimásznom mellőle, mert nagyon akartam még egy menetet, de nem ébresztettem fel, mert olyan békésen aludt. Biztosan belefáradt a tehetségembe.
- Na, álljon meg a menet!- tette fel a kezét Nate.- Ismeritek egymást?
A csajszi válaszolni akart, de idegesen közbevágtam.
- Viccelsz? Tegnap őt próbáltam fel. És nagyon kényelmes volt.- küldtem felé egy puszit gonosz vigyorral a képemen.
- Bunkó!- nézett rám undorodva és karba fonta a kezét. – Ne haragudj Nate, de ezt nem vállalom. – mutatott rám.
- Khm, - köszörültem meg a torkom, mert allergiás vagyok rá, ha valaki nem tudja a nevem. Ami vicces, mert én rengeteg lánynak nem tudtam eddig a nevét. Őszintén szólva nem is érdekelt. – Van nevem is.
- Tudom.- válaszolta szárazon, rám se nézve. – Nate, tényleg kösz a lehetőséget.
- Ötezer havonta.- mondta neki és felhúzta a szemöldökét.
A lány nagyot nyelt, ahogy tegnap is tette nagyon sokszor. Ha elvállalja, nagyon jól fogunk szórakozni. Elkalandoztak a gondolataim, hogy a kezem merre menne legszívesebben és arra eszméltem, hogy rábólintott. Magamban diadaltáncot jártam. Ez a kis szexgép fog a házamban lakni és ott járkálni körülöttem? Én egy istenverte mázlista vagyok! Felálltam, hogy megfogjam a derekát és kivezessem a szobából, hogy megbeszélhessük a dolgokat, de előrébb ugrott.
- Ne nyúlj hozzám!- felemelte az ujját fenyegetően.
- Oké.- húzódtam el. – Nézzenek oda, milyen kis tüzes vagy!
- Szerintem jobb lesz, ha befogod haver.- Ütögette meg a vállam Nate és nevetve kiment, míg „A Csaj” olyan tekintettel nézett rám, mintha meg akarna ölni. Könyörgöm nem én voltam az, aki élete legjobb éjszakáját teremtette meg neki?
- Szóval, mi is a neved?- kérdeztem.
Leesett az álla.
- Ezt nem mondhatod komolyan!- nézett rám hitetlenkedve. – Tényleg nem tudod a nevem?
- Honnan a bánatból tudhatnám?- tártam szét a karom.
- Mondjuk onnan, hogy …- nem fejezte be egyből, hanem felvette az én stílusomat és úgy folytatta.- Tegnap este ezt a csajt próbáltad fel.
- És szerinted, drága kisbabám, én minden egyes csajnak megjegyzem a nevét?- ezt nem gondolhatta komolyan.
- Hát…- megint elakadt a szava. – Nem lenne olyan rossz dolog. Ja, és nem vagyok a kisbabád.
- Szívem, ha én minden eddigi lány nevét megjegyeztem volna, ami 14 év alatt felhalmozódott, kibaszott könyveket adnék ki belőle. – nevettem, de ő csak fintorgott.
- Undorító vagy.- elfordult. – Megbeszélhetnénk akkor, hogy mit is kell csináljak?
- A neved, még mindig nem tudom.
- Hú- nyugtatta magát,- April Todd.
- Remek. Akkor a legelső dolgod, hogy hozzám költözöl.
- Na, ez az, ami soha nem fog megtörténni. Nem teszel az ágyasoddá.- nézett fel rám, azzal a hatalmas zöld szemével. Esküszöm egy pillanatra még olyan érzésem lett, mintha zuhannék. Megráztam a fejem, elhessegetve ezt a szörnyű érzést.
- Akkor minden este kénytelen leszel hazamenni. És szerintem nagyon nagy távolságról beszélünk. – hajoltam közelebb hozzá. Dühösen fújtatott, a leheletének pedig kellemes borsmenta illata volt, amitől beindultam. Ott álltunk egymástól pár centire és nagyon nehezen, de elhúzódtam. Pedig már elképzeltem, hogy hogyan fektetem fel az asztalra. Fenébe!
- Inkább utazok egy órát.- elfordult és elindult az ajtó felé. Utánaszaladtam.
- Hé,- elkaptam a karját.- A dolgod az lesz, hogy elrendezd a napom és mindenről tudni akarok, ami történik. Ja, na és persze a plusz szolgáltatások.
Erre már csak megforgatta a szemét és otthagyott.

Mikor hazaértem, nem stimmelt valami. A riasztórendszerem gondosan ki volt iktatva. Könnyedén be és kisétálhatott mindenki, aki akart. Elkapott a rosszullét. Az ajtó sem volt becsukva, csak behajtották. Mikor beléptem, nagyon halkan lépkedtem. Benyúltam a cipősszekrény aljához és leszedtem az odaragasztott pisztolyomat. Lassan benéztem a nappaliba. A szobanövények kiborítva, a díszpárnák a kanapéról szétcincálva. Felmentem az emeletre és benéztem a fürdőbe. A tükör összetörve, a kádba meg minden tusfürdőt, sampont meg fogkrémet beleborítottak. Átmentem a szobámba. Minden fiók kihúzva és felforgatva. A szekrényekből minden ruhám kidobálva. Döbbenten néztem, hogy a széfet is kinyitották. Odarohantam és belenéztem. Az egyik legértékesebb gyémántgyűrűt vitték el meg némi pénzt. Megnyugodtam, mert a nagyja ottmaradt. De egy cetli is rá volt dobva.
„A többit személyesen hajtom be.”
Basszus! Kaptam a homlokomhoz riadtan. Leszaladtam a konyhába telefonálni. Mindenképpen a fiúkat akartam hívni, mert tudnák, hogy miről beszélek. Már tárcsáztam a közös számot, mikor megpillantottam az asztalon egy hatalmas fehér kartonra írva vérrel, hogy:
„Megtalállak, ha menekülsz megint. Vagy szépen, vagy nagyon csúnyán fog végződni a történet fiacskám.”
Hirtelen le kellett ülnöm. Honnan szedték a vért? Nem. Nem akarom tudni. Ezt nem tudom elhinni. Ennyi év után. Apám megtalált.