Dobszerkó

7. Fejezet - April

Csak ültem mellette némán és gondolkoztam. Mi lehet velem? Tegnap még egy bunkó majomnak tartottam, most meg reszketek, ha a közelemben van. Vajon mit érezhet ő? Érez egyáltalán valamit? Áááá, fogalmam sincs. Annyira elveszítem a fejem, mikor hozzá kell szólnom. Nem is tudom, hogy fog menni ez a nekidolgozok-dolog. A tegnap este még mindig szédített. Valamiért az az apró arcra puszi rengeteget jelentett. Erre én idióta nem tudok normális, emberi módon hozzá szólni. Szerencsétlen most biztos azt, hiszi azért haragszom, mert reggel elküldött öltözni. Igazság szerint hálás voltam neki érte, mert nem volt valami kellemes előtte állni melltartó nélkül. A másik meg az, hogy nem is haragszom, csak nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá mindez után. Most akkor mit akar? Nagyot sóhajtottam, mire felém kapta a fejét.
- Mi a baj?- kérdezte és aggódó tekintettel visszafordult, és a vezetésre koncentrált.
- Ja, semmi csak..- gondolkoztam, mit is kéne mondanom. – kissé izgulok. Ennyi az egész. – az ujjaimat összefonva ejtettem a kezem az ölembe.
- Aha, értem.- húzta el a mondatot Bryan és vezetett tovább csendben, én meg megint gondolkozhattam azon, hogy mit is gondol.
Mi voltunk az elsők, akik odaértünk. Lepakoltunk a teremben, ahová elméletileg rengeteg ember kellett jöjjön. Nem sokkal később megérkeztek Luke-ék és Chris-ék.
- Szia!- nyújtott kezet Sophie.- Már vártam, hogy találkozzunk.
- Én is. April Todd.- mosolyogva megráztam a kezét. Végigmértem. Nagyon csinos és egyben nagyon magas lány volt. Kábé a válláig, ha értem. Hosszú szőkésbarna haja és üvegkék szeme csillogott. Így, hogy láttam, milyen csodálatos, már magamra nem is mertem gondolni. Nem illek én ide. Ránéztem Chloé-ra. Tessék! A másik szépség. Annyira tudtam irigyelni őket. Chloé észrevette, hogy nézem és odajött.
- Szia, már ide akartam jönni az előbb is. April vagy ugye?- mosolygott kedvesen rám.
- Igen. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket.
- Mi is.- mondták közösen és elmentek valami papírt megnézni.
Csak álltam ott, és fogalmam sem volt róla, mit is kéne csinálnom. Egy erős kéz fogta meg a karom és húzott hátra.
- Mi a bánat..- lepődtem meg, de mikor megfordultam, majd kiesett a szemem. Bryan ott állt előttem megint csupán öt centire, ami nagyon nem volt a szervezetemre jó hatással. Nem kaptam levegőt.
- Mi van?- kérdeztem, és próbáltam távolabb húzódni tőle, de nem tudtam, mert rájöttem, hogy a szekrényben vagyunk. – Te komolyan beteg vagy.- fontam keresztbe a karom.
- Mi a bajod?- megfogta mindkét karom két oldalt és mélyen a szemembe nézett. Nem értettem. Mi a bajom? Ezt hogy érti?
- Mi? Beszélnél értelmesebben légyszi? Ne ilyen rébuszokban!
Halkan felnevetett.
- Miért nem nézel rám tegnap óta? És miért nem szólsz hozzám? Ja, azt meg ne is említsük, hogy nem állod, ha hozzád érek.- elengedett és valami olyasmit láttam átsuhanni az arcán, hogy megbánta, hogy ezt elmondta. Nem tudtam mit válaszolni. Most, ha azt mondom, hogy mert nem akarom azt érezni, amit érzek, az hülyén jön ki. Más meg nem jutott eszembe. – Válaszolj, kérlek!
- Nem is tudom.- megvakargattam az alkarom és lefelé néztem, hogy ne lássam azt a gyönyörű szemét. Eszembe jutott mit is mondott. – Na, várj csak. Nem is kell hozzám érned, mert a főnököm vagy.
Felnevetett.
- Baba, a főnök szabja a szabályokat.- az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem és belenézzen a szemembe. – És nekem az a szabályom, hogy nincs olyan nap, hogy ne érjek hozzád. Mert nem tudom megtenni.
Elakadt a lélegzetem. Egyszerűen nem jött több levegő. Megszólalni sem tudtam. Pont jókor jött be Nate a terembe, hogy Bryan kinyissa a szekrényajtót és kiugorjon mellőlem.
Tátott szájjal másztam ki én is és a Sophie melletti székre leültem. Észrevettem szembe velem Lauren-t. Tényleg olyan szép, mint mondták. Vigyorogva intett át nekem az asztal fölött és megfogta a Nate kezét. Ezt a két energiabombát az Isten is egymásnak teremtette.
-Sziasztok, srácok!- köszönt Luke- Úgy látom, mindenki itt van. Szóval- összecsapta a tenyerét- , Már mindannyian jól tudjuk, hogy pár hét és itt van a szabadtéri színpados fellépés a Golden Gate Parkban. Itt van mindenkinek egy menetterv.- átcsúsztatott az üvegasztalon egy halom papírt Zach-nek, hogy ossza szét.
- Na, ha ebben benne van minden tudnivaló.- csapott az asztalra Nate, -Akkor mizu van ezzel a kis magánrendezvényeddel? 
- Ja, igen. Remélem, mindenki tud jönni. – nézett sokatmondóan a fiúkra. Mi lehet az a dolog, amiről mi nem tudunk?
- Igen.- felelték egyhangúan, de vigyorogtak az orruk alatt.
A továbbiakban csak a dalokról, meg rólam volt szó. Hát persze, ki másról?
- Ja, és aki még nem ismerné, Bryan új asszisztense- a legutolsó szót megnyomta, mintha lenne valami másik jelentése, én meg elfintorodtam. – April Todd.
- Sziasztok, még egyszer.- mondtam halkan és kedvesen mosolyogtam rájuk, mert nagyon nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Ellentétben az itt ülő összes emberrel. Mondom én, hogy nem vagyok idevaló.
Hazafelé, megint csend volt. Csak egy ősrégi rockzene töltötte be a teret. A ritmusra doboltam a combomon az ujjaimmal, mire Bryan rátette a kezét. Megmerevedtem. Ha folytatni akarja azt a beszélgetést, amit elkezdtünk, nagyot fog csalódni.
- Nem kezdhetnénk elölről?- kérdezte félénken. Nem hittem a fülemnek.
- Micsodát?
- Ne gondolj úgy erre a szitura, mint egy munkára. Gondolj úgy rá, mintha egy barátnak segítenél minden nap.
- Barátnak mi?- ez szerintem egy orbitálisan nagy hülyeség, de mindegy. Ki a franc, fekszik le a barátjával?
- Igen. Barátok lehetünk?- megállt alattunk az autó és rájöttem, hogy hazaértünk.
- Ha ezt szeretnéd.- sóhajtottam.- De semmi több!- felemeltem az ujjam.
- Nem ígérek semmit.- vigyorodott el.
- Lehetetlen vagy.- kipattantam az autóból és mire kinyitottam a ház ajtaját, Bryan mögöttem termett és a hátamhoz préselte magát.
- Komolyan beszéltem.- dünnyögte a fülembe, rajtam meg végigfutott a hideg. A derekamra csúsztatta a kezét és megcsókolta a nyakam. Teljesen ellazultam, de csak egy pillanatra, mert rájöttem, hogy nem jó dolog, amire gondolok és berontottam a házba. Majdnem rám esett, de sikerült megtámasztania magát a cipősszekrényen. Felegyenesedtem és rá sem néztem, úgy vonultam be a szobámba reszketve.