Dobszerkó

12. Fejezet - Bryan

Már nagyon sok ideje itt fekszik szorosan hozzám bújva. Hozzá tudnék szokni. Sőt! Ezek után minden egyes estémet vele akarom így eltölteni. Ez a lány annyira más embert hozott ki belőlem, hogy meglepődtem saját magamon. Annyira jó volt az illata! Órákig tudtam volna szagolni.
Kis idő múlva lassabban és egyenletesebben kezdett lélegezni. Elaludt. Én viszont egyáltalán nem voltam álmos. Lassan kimásztam az ágyból ügyelve arra, hogy fel ne ébredjen és néztem egy darabig. Csodaszép volt még így is. Ne Bryan! Istenem, mi ütött belém? Nem változhatott meg ennyi idő után a véleményem. Lehetetlen.
Kimentem a szobából és nem tudtam mit kezdeni magammal. Eszembe jutott, hogy nem voltam még otthon. Ránéztem az órára. Fél egy. Felkaptam egy pulóvert és a kocsikulcsot. Kint csípős volt az idő és a sötét, kihalt utcán nem járt más csak a hideg szellő. Beültem az autóba és minden gondolkodás nélkül a házamhoz vezettem.
Mikor kiszálltam nem láttam semmi gyanúsat. Azért elővigyázatosan mentem oda a bejárathoz. Belestem az ablakon, de sajnos semmit sem láttam. Bevallom, hogy nagyon féltem. Lassan lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. Kinéztem apámból, hogy odaállít valakit, hogy ha esetleg hazajönnék, öljön meg.
Lassan néztem be a konyhába és a nappaliba is. Semmi. Miért vagyok én itt? Az emeletre inkább nem mentem fel. Visszafordultam, hogy kimenjek a házból, de szembetaláltam magam egy sötét, nagydarab alakkal. Nem vártam, ütöttem és hála Istennek sikerült földre is vinnem. Ő sem hagyta magát természetesen. Visszakaptam egy hatalmas pofont, de olyat, hogy belezsibbadt az arcom.
- Állj már le!- suttogta dühösen egy ismerős hang, amit nagyon rég hallottam utoljára.
- Pablo?- kérdeztem az arcomat dörzsölgetve.
- Igen.- felelte az öcsém és megfogta a karom. – Most nagyon gyorsan el kell húznod. Tudod, hogy szeretlek és sosem nyomnálak fel apánál, de nagyon zabos. Már azt is kinyomozta ki a csajszi, akivel laksz. Mindent tud. Tervez valamit. De nem mondhatom el. Már épp eleget mondtam.- Ezzel meglökött, hogy menjek. Csak pislogtam. Mi volt ez? Bepattantam a kocsiba és hazahajtottam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam.

Reggel az ülésen találtam magam. Biztosan elaludtam, ahogy hazaértem. Kiszálltam és beslattyogtam a házba. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd ebben a pillanatban April jelent meg a pólómban és a nyakamba vetette magát.
- Hol voltál?- kérdezte a vállamba nyomott fejével halkan. Felnézett rám és elsápadt még jobban, amihez szerintem már tehetség kell.- Jézusom, mi történt veled?- Kérdezte és megfogta az arcom, mire éles fájdalom nyilallt belém.
- Aúú!- szisszentem fel.- Csak…- nem tudtam mit mondani.
- Gyere!- megfogta a kezem, bevezetett a nappaliba és mutatta, hogy üljek le. – Mondd el!
- Visszamentem a házhoz.
- Te nagyon hülye vagy. Várj!- mondta és elszaladt a konyhába. Mikor visszajött, a kezében egy jegeszacskót láttam, amit lágyan az arcomhoz nyomott. Ott tartotta, míg elmeséltem neki, mi történt. Teljesen bepánikolt.
- De…- a homlokához kapott.- Akkor most meg fognak ölni?
- Nem!- megfogtam a kezét.- Sosem hagynám.
- Reggel, mikor nem voltál ott rögtön két dolog jutott eszembe. Vagy az, hogy elvittek, vagy, hogy megint leléptél.
Elmosolyodtam, annyira aranyos volt.
- Ugyan már.- magamhoz öleltem és beszívtam az illatát. – Soha nem hagynálak itt.

Egy órával később majdnem ugyanezt lejátszottam a fiúkkal az irodában.
- Komolyan ekkor idióta vagy?- Luke dühöngött.- Miért nem állsz már rögtön oda eléjük, hogy „Hé, itt vagyok, lőjetek le”?
- Nem mondtam, hogy Pablo nem olyan? Meg amúgy is ez az én bajom.
- Az egy dolog. Csak arra nem gondolsz, hogy a te bajod a bandáé is lesz, mert egy kibaszott világhírű zenekar vagyunk? Minden ki fog derülni Bryan!- megfogta a fejét, mert biztos belefájdult neki.
De..- nem tudtam befejezni, mert csörgött a telefonom.- Igen?
- Bryan!- ordított a telefonba April.- Most azonnal ide kell jönnöd!- elsírta magát belém meg akkora félelem költözött, hogy azt hittem kitölti az egész tárgyalót.
- April, mi a baj?- erre a többiek is felkapták a fejüket és figyeltek.
- Itt egy… egy..
- April, mondd már!- már az ajtóban jártam és a kocsikulcsomért kutattam a táskámban.
- Halott!- megállt az ütő is bennem.
- Már úton vagyok kicsim, nyugodj meg!
- Jó.- csak sírt tovább, nekem pedig az járt a fejemben, hogy megölöm azt, aki ezt tette vele.

Pár perc múlva kiugrottam a kocsiból és rohantam Aprilhez, aki a lépcsőn ült falfehéren és reszketett.
Leültem mellé és magamhoz szorítottam.
- Nincsen semmi baj.- megdörzsöltem a karját és szorosan tartottam. Hagytam, hogy ismét kisírja magát.
- Hol van?
Egy fekete kukára mutatott az ablak alatt.
A fiúk is megérkeztek és mindegyikőjük odament megvigasztalni Aprilt. Látszott rajta, hogy jól esik neki. Oda se nézett, mikor a kuka köré gyűltünk. 
A fogantyúhoz nyúltam és megemeltem a tetejét.
A többiek azonnal öklendezve elfordultak, én viszont bírtam az ilyet. A holttest arca teljesen felismerhetetlenné lett roncsolva, sőt valahogy a koponyája is másképp állt, mint ahogy kellene. Teljesen lehetetlen állapotban lett beletéve ebbe az ember számára kicsinek számító kukába. Már teljesen el volt lilulva a bőre és undorítóan büdös áradt belőle. Annyi vért még egy helyen soha nem láttam. Megláttam a csuklóját, ami a feje mellett volt. Felfedeztem rajta egy tetoválást. Édes Istenem! Ez Pablo.
Kiejtettem a tetőt a kezemből, mire a többiek felém kapták a fejüket.
- Mi történt?- szaladt oda Nate.
- Pablo.- suttogtam és teljesen elgyengültem.
- Jézusom. – megfogta a vállam és visszaterelt a többiekhez.
Miért ölték meg? Rájöttek, hogy beszéltünk? Teljesen elveszve éreztem magam. Leültem April mellé a lépcsőre. Ebből lehetetlen kijönni rendőrség nélkül.