Dobszerkó

20. Fejezet - Bryan

Rettenetesen hosszú ideje voltam már itt. Az emberek folyamatosan cserélődtek körülöttem. Ezt úgy kell érteni, hogy a felét megölték, a másik fele belehalt a munkába. Én is teljesen ki voltam, mind fizikailag, mind szellemileg. Az érzelmi témát ne is említsük. Belebetegedtem abba, hogy April azt hiszi nem élek. Pedig ha tudná, mit is tervezek. Nyolc, hónappal ez előtt kezdtük tervezgetni a kis akciónkat. Mindent elterveztünk, a legkisebb lépéstől az öldöklésig. Mindenkit sikerült rávennem. Minden plusz energiámat erre áldoztam. Kifigyeltem apám és a testőrség minden apró mozzanatát. Mindent ugyanakkor csinálnak egy nap. Hatkor ébresztenek minket. Nyolckor reggelizik az a mocsok, utána beül a pincében lévő medencéi egyikébe valamelyik kurvájával és ott lebzsel estig. A probléma annyi volt, hogy az összes testőrt nem tudtam feltérképezni, mit is csinál ez alatt az idő alatt. Ezt a szerencsére bíztam.
Reggel bőven az ébresztő előtt voltam, mert aznapra tettük az akciót. Mindenki lelkesen készült. Csak remélni tudtam, hogy sikerül.

Nyolc után egy jó fél órával láttuk, hogy megint megy le egy csajjal a ház mögötti kis lépcsőn a pincébe.
Mindenki felém nézett. Felmutattam a kezem, hogy öt perc és kezdhetjük. Az adrenalinszintem már az egekben volt. Az őrök, hála az égnek mint mindig, háttal álltak nekünk és csak néha-néha sandítottak hátra.
Mikor letelt az öt perc, minden bátor jelentkező az első feladatra halkan a csatlósok háta mögé ment. Mi addig nagyobb zajt csaptunk. Mindegyikőjük fogott egy alumíniumlapot és hirtelen elvágták a torkukat. Mindegyik holtan rogyott össze, mi pedig fellelkesülve ugrottunk ki a munkásruhánkból és lopakodva a ház felé vettük az irányt.
- Tudjátok mit kell tenni.- suttogtam, mielőtt benyitottam volna a házba az oldalsó ajtón, ahol tudtam, hogy soha senki sem közlekedik. Tényleg nem volt senki bent. Mindenki mezítláb volt, hogy olyan csöndben tudjunk végiglopakodni a házon, amennyire lehet. Mindenki elbújt egy lehetséges helyen, ha zajt hallottunk. Egy idősebb férfi, akit sosem hallottam beszélni, az egyik háttal álló őrre rontott, befogva a száját ás az orrát. Jó erőben volt az öreg nem mondom. Fogta a használt alumíniumlapját és tette a dolgát. A férfi élettelenül terült el a földön. Kivettem a kezében lévő géppuskát és intettem a többieknek, hogy utánam jöjjenek. Beértünk a konyhába, ahol hárman ettek valamit és egy telefonon néztek meccset. Rájuk irányítottam a fegyvert és lőttem. Mögöttük minden tiszta vér lett. A hűtő, a szekrények. Három fiatalabb bajtársam tőlük is elvette a fegyvereiket és mire a többi odaért a hangra, már négyen lőttünk rájuk. Esélyük sem volt.
Még legalább négyszer megismételtük a lövöldözést, utána elfogytak az emberek. Egy még kimaradt. A többieket elküldtem, hogy minél gyorsabban menjenek haza a szeretteikhez. Nekem még volt egy kis elintéznivalóm.
A pincébe indultam, hogy megkeressem apát. Mikor leértem egy szál fecskében találtam remegve a medence mellett ülve.
- Fiam, beszéljük meg!- mondta úgy, hogy a hangja is belecsuklott.
- Most meg beszélni akarsz?- közelítettem felé a puskát feltartva. - Nincs mit beszélnem veled. Elvetted tőlem mindazt, ami valaha fontos volt nekem. Hidegvérrel megöltél embereket, akik nem tettek semmi rosszat.
- Mert nem azt csinálták, ami nekem tetszett és én mondtam. - felelte és leköpte a lábam.
- Te beteg vagy. Na jó éjt fater!- ezzel felemeltem a kezem, meghúztam a ravaszt és a hangos kegyelemkiáltásai örökre elhaltak. Hanyatt esett a lendülettől és a tarkója alatt egyre növekvő vértócsától elhúztam a számat. És tényleg megtettem. Megöltem apámat. És milyen jól esett!

Ahogy eljutottam egy normális rendőrkapitányságra, mindent elmondtam. Említették, hogy régebben kerestek az USA-ból, de nem tehettek semmit. A gyilkosságokról, amit nem rég követtünk el, annyit mondtak, hogy önvédelemnek betudják az egészet és semmi probléma nincsen. Megkértem őket, hogy valahogyan juttassanak haza.
Nagyon rendesek voltak, mert a főnök személyesen vitt el San Francisco-ig, ami lássuk be nem kis távolság.
Mikor megérkeztünk a közös házhoz és bementem üres volt. Az asztalokon papírok voltak szétdobálva. Leültem a kanapéra és megnézegettem őket. Találgatni kezdtem, hogy hol lehet mindenki. Megfogtam egy papírt, amin az állt, hogy augusztus 15. Hiszen az ma van! Kórházi papír. Chloé ma szül. Oda kellett jutnom. Felrohantam az emeletre a ruhásszekrényemhez, de üres volt. Aha, szóval ezek elkönyvelték, hogy elpatkoltam. Kivettem egy nadrágot meg egy felsőt Luke cuccai közül, felkaptam és a garázsban álló autók egyikével a kórházhoz hajtottam. Beszaladtam és a recepciónak a pultjára támaszkodtam lihegve.
- Merre van a szülészet?- kérdeztem.
- Uram..- kezdett volna bele a flegma válaszadásba a fiatal nő, de felnézett és elhallgatott.- Istenem!- a szájához kapta a kezét és suttogva elmagyarázta, hogy a harmadikon.
Minden folyosón legalább tízszer hallottam, hogy jajgatnak az emberek, hogy látnak és élek. Felértem a szülészetre és odamentem egy idősebb nővérhez.
- Elnézést Chloé Morrisont merre találom?
- Erre kérem!- megmutatta az utat én pedig boldogan követtem. 
Megálltam az ajtóban és láttam, hogy mindenki körülállja az ágyat és halkan beszélgetnek. Felfedeztem Aprilt. Már hátulról is gyönyörűbb volt, mint emlékeztem. A fenekéről ne is beszéljünk. Az egy műalkotás. Az ajtófélfába kopogtam.
- Hahó, van itt még egy hely?- kérdeztem.
April olyan lendülettel fordult meg, hogy azt hittem forgószelet kavar. Teljesen ledermedt. Pár másodpercig némán állt, majd kitört rajta a mindent átható zokogás. Rajtam is. Ennyi ideig biztos volt abban, hogy már nem vagyok, nekem meg ezzel a tudattal kellett élnem. Nem mozdult, így én mentem oda hozzá és szorosan magamhoz húztam.
- Istenem!- hallottam a többieket. Lauren és Chloé is sírtak. Talán még a srácok is.
- Bryan!- felnézett rám és megtöröltem a könnyes szemét. - De…
- Sss! Tudom.- hosszan megcsókoltam.- Nem adtam fel, mert tudtam, hogy van valaki, aki itthon vár és reménykedik. Ha te nem vagy, már én sem lennék.
- Már az őrület szélén álltam Bryan. A többiek minden erejükkel azon voltak, hogy nehogy ártsak saját magamnak. Nagyon padlón voltam. Utána valahogy sikerült elfogadtatni velem, hogy már nem jössz vissza. Erre itt vagy.- megsimogatta az arcom, aminek köszönhetően végigsöpört rajtam minden, amit érzek iránta. Tisztelet, csodálat, békesség, otthon, barátság, szeretet.
- Szeretlek.- döntöttem a homlokának az enyémet.
- Én is téged.
Itt végleg megfogadtam magamnak, hogy ezt a nőt jöjjön akármi, nem engedem el magam mellől egy percre sem.

Vége