Dobszerkó

19. Fejezet - April

- Hogyhogy nem tud tenni semmit?- csaptam az asztalra idegemben. - Uram, már két hét eltelt!- megint elsírtam magam, amit már az elmúlt időszakban nagyon sokszor eljátszottam.
- Hölgyem, megkérem nyugodjon meg!- mondta Marshall felügyelő, akinek az arcán kezdett látszani, hogy már nem sokáig bírja elviselni a kis napi hisztirohamjaimat. - Már elmondtam, hogy megtaláltuk a téglát, aki Mr. DiNozzo-t kiengedte és leültettük. Az is biztos, hogy nem az USA területén van, mert arról tudnánk.
- Akkor mégis hol van?- támasztottam meg a könyököm az asztalon és beletettem a homlokom. Mélyeket lélegeztem.
- Legnagyobb valószínűsége Mexikónak van.- felelte nyugodtan.
- Akkor keresse ott!
- Sajnálom, de oda nem ér el a hatáskörünk.
- Akkor szóljanak az ottani illetékeseknek!- szinte már könyörögtem neki, hogy csináljon valamit és ne hagyja, hogy teljesen tönkremenjek.
- Szóltam, de azt mondták, hogy Mr. DiNozzo ügyeibe nem szívesen ütik az orrukat, akármekkora bajok vannak a jelenlétéből. Ők sem bántják a maffiát, így a maffia se bántja az igazságszolgáltatást.
- Nem lehet igaz, hogy képesek ennyi halott felett szemet hunyni.- mondtam és felálltam. - Hát, köszönöm, hogy elviselte a cirkuszaimat a semmiért. - szinte köptem a szavakat. - Viszlát.
Ezzel kivonultam az irodából olyan gyorsan, hogy a papírokat lesodortam az asztalokról.
Mikor hazaértem, megint a nagy csend fogadott. Rettenetes érzés volt hallani a semmit. Álltam a nappali közepén, becsuktam a szemem és szinte hallottam a beszélgetéseinket. Az elejétől kezdve. Minden beszólást, amit én kaptam tőle, és amit ő kapott tőlem. Minden egyes „ Szeretlek”-et, ami a szívemig hatolt. Minden egyes közös zuhanyzás utáni szeretkezés hangja ott üvöltött a fejemben. Mikor kinyitottam a szemem már megint a padlón voltam. Ekkor kezdett az a gondolat is megjelenni a fejemben, hogy lehet többé nem találkozunk. Jól gondoltam én az elején. Ez egy mese, aminek vége kellett, hogy legyen. De ilyen hamar én sem gondoltam, hogy eljön.
Már egy hete nyalogattam a sebeimet, mikor Luke, Nate és Chris a lányokkal együtt törték rám az ajtót, mert nem voltam hajlandó velük sem beszélni.
Megint a kanapén ültem az ő pólójában, pattogatott kukoricát ettem és filmet néztem.
- Istenem!- Megállt mellettem Luke és sajnálkozva nézett rám. - Nagyon szarul nézel ki.
- Kösz.- mondtam.
- April ezt nagyon gyorsan orvosolnod kell, mert bele fogsz rokkanni. -mondta Sophie és leült a lábamhoz. - Mind tudjuk min mész keresztül. Mi sem hisszük el, hogy ez történt. De már három hete April! Fel kell állnod és tovább kell lépned, különben sosem fogod elfogadni és az egész életedet ezzel fogod tölteni. -mutatott a tévére és a popcornra. - A kedvünkért! Mi mind nagyon szeretünk és boldogok vagyunk, hogy megismerhettünk téged. Nyomaszt, hogy így látunk. Igaz, visszahozni nem tudjuk neked és nekünk sem, de próbálj ezen máshogy túllendülni. Igen, nagyon nehéz. Mi is az első héten nem is beszéltünk senkivel. Így eltűnni a világ elől….- megingatta a fejét és a kezére nézett. - A sajtó szétszedett volna, ha engedték volna a fiúk.
- Köszönöm.- néztem a srácok felé, akiket rémisztő volt így látni. Mindegyikőjük falfehér, karikás szemű volt és aggódva néztek rám. Igaza van Sophie-nak. Nem mehet így tovább. -És neked is.- fordultam felé, majd megöleltem.
- Képzeld- pattant oda mellém rögtön Chloé. –, holnap lesz az első ultrahangos vizsgálat. Eljönnél te is?
- Ööö, persze. Ez nagyon izgalmas.- mondtam és mosolyogtam a boldogságán.
Ezek után nem is nagyon volt időm gondolkozni, mert mindig találtak programot nekem. Hol babacuccokat nézegettünk, máskor vásároltunk. Még meg mertük csinálni azt is, hogy elmentünk sétálni a parkba. Meglátogattuk Zach sírját, ahol eltöltöttünk néhány csendes percet, majd így folytattuk a napokat és észre sem vettem, de eltelt egy egész hónap. Mostanra teljesen biztos volt benne, mindenki, hogy Bryan halott.  Nem is mertünk igazság szerint másra gondolni a történtek után.
Chloé rendszeres rosszullétei enyhülni kezdtek, amivel mi is nyugodtabbak lettünk picit. Gömbölyödött a pocakja, mert nagyon vékony volt és már ilyen korán meglátszott rajta. Chris virult mellette és büszkén vonult vele az utcán és az ismét egyre többször előforduló nyilvános eseményeken, amelyeken nekem is részt kellett vennem, mint a kis csapat tagja és persze Bryan barátnője. Nagyon furcsa érzés volt állandóan múlt időben beszélni arról az emberről, akit mindenemmel és úgy szerettem, ahogy senki más. Megszoktam a ház ürességét és csöndjét. A cuccait dobozokban eltettem. Csak egyetlen felsőt hagytam kint. Amelyikben először lépett be a házamba. Egy citromsárga, szaggatott aljú fekete feliratos pólót. Ezt akartam minél hamarabb lerángatni róla. Mégsem ez a legkedvesebb emlékem. Hanem az, amikor váratlanul szerelmet vallott. Ott és akkor azt hittem, nem létezik más ember csak ő és én. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán a mi kis mesénknek mégsem lesz vége. De tévednem kellett, mint mindig és most itt vagyok. Úgy tudtam felfogni, hogy a Sors teljesen mást tartogatott számunkra. És ez nem fért bele. Mellette rájöttem arra is, hogy az előző kapcsolatomban egyáltalán nem tudom, mi volt az az érzelem, amit tápláltam a másik iránt, mert nem olyan volt, mint ez. Meg sem közelítette. Bárhogyan is legyen a jövőben, sosem fogom elfelejteni ezt a csodálatos embert, aki megtanította nekem, hogy hogyan is kell igazán, teljes szívből szeretni.