Dobszerkó

14. Fejezet - Bryan

Az ölemben ült és mosolyogva, csukott szemmel sírt. Én meg annyira büszke voltam magamra, hogy meg mertem lépni ezt. Egy ilyen csodás nőt elengedni magam mellől vétek lenne. Nagyon közel jártam ahhoz, hogy megmondjak neki egy olyan dolgot, amitől rettegtem, mióta nem volt senkim. Sosincs megfelelő alkalom. És azt sem tudom, hogy pontosan ő mit érez.
Megcsörrent a telefon a zsebemben.
- Igen?- szóltam bele.
- Mr. DiNozzo, én vagyok Marshall felügyelő. Találtunk valamit, ami igencsak érdekelni fogja Önt. Befáradna a laborba kérem?
- Ööö..- nagyon ideges lettem ennek hallatán.- Persze, fél óra és ott vagyok.

Mikor odaértem egy rendőr fogadott.
- Mr. DiNozzo, sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell megismerkednünk, de a lányom rajong Önért. Kérem.- nyújtott felém egy húsz körüli lány fotóját én meg elvettem egy tollat a közeli asztalról és aláírtam. – Nagyon köszönöm. Erre- mutatott a labor felé.
Mikor beléptem mindenki elhallgatott és Mr. Marshall jött oda hozzám.
- Kérem, jöjjön utánam.
Követtem egy kicsi szobába, aminek az ajtaját bezárta.
- Valami baj van?
- Nagy baj.
Nem mondott mást, csak elém tolt egy nagyon gyűrött papírt egy zacskóban, amin írás volt. Vérfoltok díszelegtek rajta, amitől kirázott a hideg.
Felvettem és olvasni kezdtem.
Nagyon remélem, hogy tudod, hogy ez miattad történt. Tudtad, mire vagyok képes. Még arra is, hogy a tulajon fiam eltegyem láb alól. Ja, és míg el nem felejtem. Anyád is jól festett, mikor feldarabolva egy zsákban elásattam.
Hamarosan találkozunk fiam. Addig is emésztgesd.
Minden erőm kiment a lábamból és a földre rogytam. Kitört rajtam a zokogás. Megölte anyát. Milyen pszichopata ez az ember?! Kinyírja a saját családját. Reszkettem és csak patakzottak a könnyeim. Éreztem, hogy valaki vagy valakik felültetnek egy székre és legyezni kezdenek.
- Uram, kérem figyeljen rám!- szólított meg egy férfi hang, de nem figyeltem rá. Teljesen elöntött a harag és a gyász. Mikor volt ez egyáltalán. Lehet már évekkel ez előtt. Miért nem mondtam anyának, hogy jöjjön velem? Egyszer, ha találkozom vele még azt a napot is megbánja, hogy megszületett. Ja, nem fogja tudni, mert meghal.
A zokogás alábbhagyott kis idő múlva és a felügyelő a vállamra tette a kezét.
- Uram, jobb lenne, ha most haza menne és nem mutatkozna egy ideig. Pihenjen és a koncert előtt beszélünk. Hívom, ha akármi van.
- Köszönöm.- felálltam és rengeteg szempár kereszttüzében hagytam el a helyiséget teljesen összetörve.

Otthon részletesen elmeséltem Aprilnek, mi történt, közben megint elsírtam magam. Ő is hallgatott, némán sírt velem és magához ölelt és a mellkasán tartott.
Talán már két óra is eltelt, mire feltápászkodtunk a kanapéról és elindultam a laptopomért dolgozni. Legalább valamivel elterelem a figyelmem. Akkor jutott eszembe, hogy a srácoknak még nem is mondtam.
Csoportos hívást indítottam és mélyeket lélegeztem.
- Cső! Mi a helyzet?- szólt bele Nate.- Van valami hír?
- Igen, hadd halljuk!- szólalt meg Zach.
- Skacok. – kezdtem és mind elhallgattak, mert tudták, ha így kezdem komoly a dolog.- Reggel behívtak a laborba. Pablo holttestében találtak egy levelet, amit nekem címeztek. Leírta apám benne, hogy..- megint elcsuklott a hangom, mert felidéztem a szöveget. „Feldarabolva”. Szinte magam előtt láttam.- Anyát is megölte.
Egyikőjük sem mondott semmit. Csönd. Mondjuk várható volt.
- Jézusom.- mondta Luke.- Részvétem Bryan.
-Részvétem.- csatlakoztak a többiek is egyszerre.
- Köszi. Szerintem a koncertig teljesen eltűnök és a barátnőmmel töltöm az időt. – valamiért megnyugtató volt ezt mondani.
- De el tudjuk halasztani a fellépést.
- Dehogyis! Hogy gondoljátok? Megcsináljuk. Szuper lesz.
Ezzel letettem a telefont, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy hiba volt kijelentenem ezt.

Az elkövetkező másfél hétben tényleg nem mentünk sehová. Otthon pihengettünk és a fiúk jöttek át, ha próbálni akartak. Na azért néha elugrottunk a boltba, hogy ne haljunk éhen.
Anya halálát lassacskán sikerült elfogadnom. Akkor is rettenetes érzés az, amikor benned van a tudat, hogy soha többé nem láthatod. Eddig még mertem remélni, de mostmár az is hiába.
- Kész vagyok.- jött April oda mellém és végignéztem rajta.- Nagyon dögös vagy.
Pimasz vigyort villantott én meg rácsaptam arra a kerek, csodálatos fenekére. Egy sötét árnyalatú neonzöld top volt rajta, ami tökéletesen kiadta azt a sima, lapos hasát. Rávett egy bőrdzsekit és fekete bőrnadrágot hozzá. Nagyon bejött ez a szerelés.
- Nem szeretnél kicsit később indulni?- húztam magamhoz és szenvedélyesen megcsókoltam. Elhúzódott és elmosolyodott.
- Nagyon szívesen késnék, de tudod, hogy hamarabb is kell ott lennünk, mert a felügyelő beszélni akar veletek.
- Hát ez felettébb szomorú.- dünnyögtem a fülébe, majd megharapdáltam a fülcimpáját, mert tudtam, hogy attól kirázza a hideg, na meg beindul. Rendesen. – Pedig megmutathattad volna, mik rejtőznek a top alatt.
Nevetve ellökött és felém hajította az asztalról a kocsikulcsot.
- Majd este.

Mikor odaértünk már egy kész testőrsereg állt körülöttünk. Félelmetes volt végignézni olyan férfiakon, akik akkorák, sőt még nagyobbak is voltak, mint én. Pedig ahhoz tényleg tehetség kell. Én is meghaladtam a százhúsz kilót, mert állandóan pakoltam magamra az izomtömegeket, a magasságomról ne is beszéljünk. Ezek a fickók bőven két méter felett voltak. Őket valahol tenyésztik? Vagy honnan szedték?
- Mr. DiNozzo!- jött oda Marshall.- Örülök, hogy ilyen jó színben van. Ms. Todd.- bólintott April felé és visszanézett rám.- Az öltözőjéhez fogja kísérni az egyik emberem. Ha valami gyanúsat észlel, azonnal szóljon. Akiket beengedünk a pálya területére, alaposan átvilágítjuk, hogy véletlenül se legyen baj.
- Rendben, köszönöm uram.- kezet ráztunk.
- Ugyan, ez a munkám.
Ezzel mellém és April mellé is állított egy sziklát és visszakísértek minket a kulisszák mögé.
Mikor beléptünk a szobába, már mindenki ott volt. Aprilt a lányok ragadták el, engem meg a srácok.
- Elmondott mindent?- kérdezte Luke.
- Igen.- mondtam és Aprilt figyeltem közben.
- Apukám, te nagyon szerelmes vagy.- röhögött rajtam Zach és hátba vert.
- Mi? Ja, hát most mit mondjak?- elvigyorodtam magam. Lehet, hogy így van. És akkor mi van, ha szeretem? Jaj, igenis nagy dolog. Nagyon sokáig reméltem, hogy nem fogom ezt érezni soha többet, de itt van. És végtelenül boldog vagyok.
- Tíz perc!- kiabált be az ajtón a főszervező asszisztense.
Nate felállt és odajött hozzám.
- Bryan. Mondtad már neki, mennyire szereted? Vagy a hülye fejeddel nem jutottál el még odáig?
- Nem mondtam még. – elgondolkoztam, mert egész héten ez járt a fejemben.
- Luke bulija. Tökéletes alkalom. Nyíltan, hogy mindenki hallja. Már alig várom.
Ezzel elment, hogy kiszedje a lányok közül Laurent és alaposan megszeretgesse a koncert előtt. Ahogy elnéztem őket, beleképzeltem magam és Aprilt egy ilyen kapcsolatba, ahol semmi nem állhat kettőnk útjába. De nálunk fenn áll most az a veszély, hogyha összefutok apámmal, nem jövök haza. Annyira vágytam rá, hogy ilyen lebegős, rózsaszín szerelmesek legyünk. De jelen pillanatban nem lehet.
- Öt perc!- kiáltott újra a gyerek, mi meg felálltunk és elindultunk a színpad felé, ahol nem is tudtuk mi vár ránk.

A koncerten tomboltak a rajongók és mi is nagyon jól éreztük magunkat. A lányok a színpad mellett álltak és velünk együtt pörögtek. April-en nagyon jót nevettem néha, amilyen grimaszokat vágott éneklés közben.
Az őrök természetesen mindenkit átvizsgáltak, aki bejött a nagykapun és ott álltak a színpad előtt végig.
Az utolsó szám előtt Luke beszélni kezdett.
- Köszönjük, hogy itt vagytok velünk! Mielőtt az utolsó és egyben még semmilyen felületen nem hallható számunkba belevágnánk- itt a lányok elvisították magát- El szeretném mondani, hogy ha ennek vége van természetesen nem marad el a tali sem. – Megint kiabálás és visítás. Ezt annyira szerettem hallani. Hallani azt, hogy szeretnek minket. – Egy, két, há…
Ezzel belevágtunk az utolsó számba is, ami úgy vettem észre, hogy nagyon tetszett mindenkinek.
Mikor végeztünk hatalmas tapsvihar tört ki és felgyorsultak az események.
Felálltam a dobomtól, hogy előre menjek a többiekkel meghajolni. Csatlakozott hozzám Zach is a szintetizátortól. Összecsaptuk a tenyerünket, de ebben a pillanatban egy hatalmas durranás rémisztette meg a tömeget, Zach pedig hátraesett.
Hatalmas lett a káosz. Megfordultam és láttam, hogy az egyik testőr lelövi a másikat, akinek szintén fegyvere volt. Az emberek rohantak, amerre láttak. Zach-re pillantottam, aki alatt egyre nagyobb vérfolt gyűlt össze. Odaguggoltam mellé és szólongattam.
- Zach!- az arcát ütögettem, de az üveges tekintetéből semmit sem tudtam kivenni.- Haver, figyelj a hangomra! Kérlek, ne tedd ezt velem!
A többiek is odagyűltek és ugyanígy tettek.
- Sajnálom.- suttogtam Zachnek és megszorítottam a kezét.
- Nem haragszom.- mondta rekedt hangon és még utoljára visszaszorította a kezem, majd elernyedt a karomban. A feje hátrabicsaklott és a mellkasa sem emelkedett meg többé. Mindannyian zokogásban törtünk ki.
Page visítva rohant fel a színpadra és lökdösött arrébb minket. Zach holttestére vetette magát és folytatta a keserves sírást kiabálással kiegészítve.
- Gyűlöllek Bryan! Ez az egész a te hibád!
És teljesen igaza volt. Elveszítettem anyámat, a testvéremet és most a legjobb barátom. Az én hülyeségem miatt. Felálltam a többiek közül, megtöröltem a szemem és nagyot sóhajtottam.
- Igazad van Page, sajnálom.- ezzel intettem a minket körülvevő embereknek, hogy engedjenek. April állt velem szemben szintén falfehéren, könnyes szemmel.
Elmentem mellette, mert szégyelltem magam. Egyenesen a kapitányhoz mentem, aki intézkedett.
- Hazavinne?
- Persze, jöjjön.
Az úton elmondta, hogy az ő hibájukból nem nézték át a személyzetet és bocsánatot kért. A testőrséget is át kellett volna nézetni. Nem igaz, hogy ennyi idő alatt erre nem gondoltak! Beépített emberek bárhol lehetnek. Nem baj. Legalább ő is meghalt. Ezt az egészet nem tudtam felfogni. Meghalt a legjobb barátom. Túl sokat sírtam mostanában ezért csak némán, döbbenten és sápadtan vártam, hogy hazaérjek végre bezárkózni.