Dobszerkó

8. Fejezet - Bryan

Mikor April elszaladt teljesen elvesztettem a fejem. Beleboxoltam a falba és bevágtattam a nappaliba, hogy leüljek a kanapéra. Nem hiszem el, hogy ennyire sem tudom kontrollálni magam. Pedig én komolyan barátkozni akartam. Na, ha azt vesszük azt sem hülyeségből mondtam, hogy lehet, nem tudok, majd ellenállni. Csak ültem ott és a padlót nézve támasztottam a fejemet, hogy mit kellene csinálnom, mert ez így nem mehet tovább. Eszembe jutott egy csodás ötlet, ami talán még be is válhat. Akkor nekem is kijár a jóból, na és persze neki is bőven. Vigyorogva álltam fel, hogy bekopogjak a szobájába, ha már a múltkor megtiltotta. Akkor is rettenetesen nehéz volt „csak" húzni az agyát. Legszívesebben... Mindegy. Tudjátok, mire gondolok.
Az ajtó előtt álltam és nagyokat sóhajtottam. Megráztam magam és kopogtattam. Mikor kinyitotta egy csodaszép, fáradt tekintetű nő állt előttem. Nagyon megviseltnek látszott, és mintha még sírt is volna?
- Mi az?- kérdezte olyan hangnemben, amit esküszöm nem tudtam beazonosítani, melyik fajtába kell sorolni.
- Beszélhetnénk?- támaszkodtam az ajtófélfának.
- Úgy, mint az előbb?- keresztbe tette a karját és hitetlenkedve nézett fel rám.
- Kérlek. Van egy ötletem.
Egy pillanatig habozott, de arrébb állt, hogy bemehessek.
- Miről van szó?- leült a babzsákfotelbe és rám szegezte a tekintetét. Szinte lyukat vájt a homlokomba.
- Szóval. Ez így nem mehet tovább. - bólintott, én meg folytattam.- Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha az lenne mától a munkád, hogy eljátszod, hogy a barátnőm vagy.
- Te meghibbantál.- felpattant. - És hogyan képzelted el ezt az egészet? Mit jelent egyáltalán az, hogy eljátszom? - rácsapott a combjára és megfogta a fejét, mintha fájna. - Komolyan mondom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy neked orvos kéne.
Halkan felnevettem.
- Annyit jelent, hogy, ha társaságban vagyunk, minden pillanatát megkapja a közönség egy mézes-mázas szerelemnek. Itthon meg, ha akarsz, lehetsz ugyanaz a...- kerestem a szavakat, de nem találtam semmi negatívat. Ó, Bryan, koncentrálj!- Mindegy.- mondtam végül, April pedig furán nézett rám.
- És komolyan ez lenne a feladatom? Ha itthon lennénk, békén hagynál?
- Igen.- vágtam rá.
Elgondolkodott. Sokáig. Én meg alig vártam már a választ.
- Rendben.- mondta végül, én meg diadalittasan a levegőbe boxoltam. - De!- felemelte a mutatóujját én meg lebiggyesztettem az ajkam, mert mertem remélni, hogy nem szab feltételt. - Az elkövetkezendő másfél hétben, míg itthon vagyunk, semmilyen formában nem érsz hozzám, vagy nincs üzlet.
Kemény a csaj, nem mondom. Megvakargattam a tarkómat és ránéztem.
- Már csak azért is, hogy nehogy örüljek valaminek.- elhúzta a száját. Felálltam és elé léptem. Hirtelen történt és felkapta a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni és láttam a tekintetében valami ijedtség-félét. Odahajoltam hozzá és alig egy centire a szájától odasúgtam:
- Oké.- elhúzódtam és láttam, hogy csúnyán néz rám. - Nem nyúltam hozzád egy ujjal se.- védtem magam és igazam volt. Nem tudott mit mondani, én meg fütyörészve kimentem a szobájából.

Már egy órája ki sem jött a szobából. Ittam egy erős kávét és leültem tévét nézni, mert nagyon unatkoztam. Megnéztem a közösségi oldalaim, válaszoltam néhány rajongói üzenetre és hátradőltem. Eszembe jutott, hogy a betöréssel is kellene foglalkoznom. Apámat már gyerekkoromban sem szerettem. Verte anyát, engem és a testvéreimet is. Őket ezzel a módszerével be tudta építeni a maffiába. Mára szerintem a csatlósaiként néz rájuk és nem a fiaiként. Én voltam mindig is, aki ellenkezni mert. Ezért egyértelműen én kaptam a legtöbbet. Mai napig vannak hegeim. Mikor tizenöt lettem nem bírtam tovább és anya segítségével átjöttem az államokba tanulni, annyi srégséggel, hogy rengeteg pénzt hoztam el az apám számlájáról. Mindent megszerzett magának nagyon csúnya úton, minket meg hagyott nyomorogni. Anya sosem mondta, hogyan, de megszerezte a kódot a pénz felvételéhez. Ebben az egészben őt sajnáltam a legjobban. Úgy búcsúztunk el akkor, hogy lehet többé nem látjuk egymást. És eddig tényleg így van. Tizennégy éve élek itt és nem hallottam felőle semmit. Haza nem mehettem, mert azonnal megfogtak volna. Így viszonylag nyugis életem lehetett. Már ha a celeb létet annak lehet hívni. De most, hogy ez megtörtént, megint rettegni kezdtem, hogy bajom esik. Abba meg belegondolni sem mertem, hogy valakiben tesznek kárt a közeli barátaim közül. Megtehetném, hogy visszafizetem neki a pénzt, de nem érdemli meg. Egy centet nem fog látni tőlem. Valahogy el kell intézzem, hogy többet senkitől ne tudjon pénzt behajtani.
Még másfél óra telt el és April sehol. Már nagyon éhes voltam és úgy döntöttem nem várok tovább. Felöltöztem egy fekete nadrágba és egy fehér ingbe, majd bekopogtattam a szobájába. Semmi. Megismételtem, de ismét csend. Lassan benyitottam. Mélyen aludt és valami thriller ment a tévében. Odaléptem a távirányítóért, kikapcsoltam és leültem mellé. Csak néztem azt a gyönyörű arcát. Békésen, egyenletesen lélegzett. Nagyon hosszú szempillái voltak. Szinte már visszakunkorodtak. A haja lágyan terült szét a párnán. Istenem, de szép volt! Megint rám tört egy nagyon rossz érzés. Megráztam a fejem. Nem! Ezt nem engedhetem. Gyorsan elkaptam a tekintetem róla, nagyot sóhajtottam és betartva az ígéretem, nem értem hozzá, csak halkan megszólítottam.
- April?
Nem reagált.
- April.
Megmozdult.
- Hmmm?- az oldalára fordult, kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett.- Mit keresel itt?
- Kelj fel! Megyünk vacsizni.
- Mi?- felült és megdörzsölte a szemét. - De hát nem is főztem.
- Tudom. Étterembe viszlek.
- Ööö..- nézett rám kómás fejjel és annyit dünnyögött, hogy várjak tíz percet.
Kijöttem, becsuktam magam mögött az ajtót és elvigyorodtam. Na, majd meglátjuk, ki ér hozzá hamarabb a másikhoz, mert hogy nem én az is biztos.

Tíz perc múlva tényleg készen volt. Kisminkelte magát és átvett egy egyberuhát. Nagyon jól nézett ki. Végignéztem a krémszínű combközépig érő szövetruhán és beindult a fantáziám. Hú, anyám, hogy én mi mindent tudnék csinálni vacsora helyett! De visszafogtam magam, hogy nehogy azt gondolja, hogy egy gerinctelen féreg vagyok.
- Mehetünk?- kérdeztem.
- Igen.- felvette a fehér blézerét és kinyitottam neki az ajtót. - Köszi.- mondta és ellépett mellettem. Olyan illatfelhőt húzott maga után, hogy utána kellett forduljak. Bezártam az ajtót és utánafutottam, hogy elindulhassunk.
Mikor megérkeztünk kitátotta a száját.
- Komolyan ide hoztál?- mutatott a kedvenc éttermemre.- De...
- Semmi de. Kibírtál velem ennyi időt. Megérdemled. Na és persze a másik ok pedig, hogy rettentően éhes vagyok, máshová pedig nem vagyok hajlandó menni.
Elnyomott egy nevetést és bement előttem a bejáraton.
- Bryan DiNozzo.- mondtam a lánynak, aki a foglalt asztalokat mutatta meg. Felcsillant a szeme. Felmosolygott rám és le sem vette rólam a szemét, míg oda nem értünk az asztalunkhoz. Mikor leültünk egy lenéző pillantást vetett April-re, majd elment. Jót szórakoztam rajta, hogy úgy gondolja, nem illünk össze. Én teljesen máshogy gondoltam ezt, ami megrémített.