♥ A titokzatos idegen ♥

1. Rémes felfedezés

Amióta az eszemet tudom azóta önálló életre vágyom, és igyekszem erre törekedni is. Ez közel huszonnégy éves koromra meg is adatott, persze nem kevés szülői segítséggel, de sajnos a mai világban ez már csak így működik. A nevem egyébként Lili Collins, és New Yorkban élek. Nagyon szeretem ezt a várost, hiszen itt nevelkedtem, és most már itt is dolgozom, az egész életem ide köt. Egy régi múltú cégnél vagyok irodai asszisztens, nem fizet túl jól, de első munkahelynek megfelelő, és persze arra, hogy tapasztalatot szerezzek. Az egyetlen, amit utáltam benne az volt, hogy elég sokszor kellett bent maradnom este is, mert annyi volt a papírmunka, hogy ki sem látszódtam belőle.

Ez is pont egy ilyen szombat este volt.

 Igen jók hallottátok, szombat este – ki vagyok bukva –  is itt görnyedtem az irodában. Persze hétfőre kellett egy prezentáció, és nem lettem vele kész, illetve hétfő délutánra kellene, ezért ráért volna, ha délelőtt befejezem, de a Boss nem így gondolta. Az irodában rajtam kívül szerintem már csak a portás tartózkodott, és egy éjjeli őr, de így legalább nem zavart senki. Az ablakon kinézve láttam, hogy már javában zajlik az éjszakai élet, szinte hallani lehetett a vihogó kiabáló fiatalokat, és persze a betonon csattanó sörös üvegeket. Nekem is ott lenne a helyem közöttük, úgy meginnék most egy tequilát.

– A rohadt életbe már – szitkozódva hajtottam le a fejem az asztalra, idegesen túrtam a hajamba. Már nem fogott az agyam, és pisilnem is kellett már nagyon, a prezentáció pedig nem haladt. Mikor felemeltem a fejem egy alakot láttam meg a hatalmas iroda végében. Sikítani akartam, de megőriztem a hidegvérem, és egy pillanatra úgy tettem mintha nem látnám abban bízva, hogy nem vett észre. Mégis, hogy a fenébe jutott ide fel? Olyan biztonsági rendszerünk van, hogy lehetetlenség volt csak úgy bejutnia. Fejemet lassan emeltem fel, hogy éppen lássam, de az alak nekem hátul volt végig, úgyhogy az olvasó lámpát lekapcsoltam, és bebújtam az asztal alá. A telefonom persze jó messze volt tőlem, mert akkor nincs nálam amikor kellene.

 – Micsoda egy harmadrangú építmény – mondta flegmán a pasas, és hallottam ahogyan lesodorja a papírokat az asztalokról, morogva rendezkedik a maga módján – Hála Thornak megint el kellett meneküljek, az az idióta semmire való fajankó. Ha egy napon visszatérek Asgardba nagyon megbánja – mégis ez meg honnan szökött meg? Tuti bolond. Az asztal alatt éppen láttam az öltözékét,  és hát mit ne mondjak, pont úgy nézett ki, mint aki egy jelmezbálról szökött meg. A csávó nagyon magas volt és sovány, az arcát nem láttam csak azt, hogy hosszú fekete haja van, ami elég zsíros hatást kelltett még így sötétben is. Hosszú zöld bőrkabát volt rajta, valamint magas szárú csizma, és meg kell mondani, nem nézett ki rosszul. Szerintem ez a pasas teljesen őrült, vagy az is lehet egy földönkívüli. Valami hosszú bot félét tartott a kezében, aminek a vége kéken ragyogott, melegségét még az asztal alatt is éreztem. Most ez a faszi boszorkány, vagy valami szekta tagja? Totál kikészültem, azt sem tudtam mi lesz most, de egyben biztos voltam. Ha meg akar erőszakolni, nehéz dolga lesz, mert jó pár kung-fu órát vettem az elmúlt években. Egy óvatlan pillanatban beütöttem a fejem az asztal aljába, és tudtam így már nem bújkálhatok tovább. Az idegen azonnal rám nézett, és elindult felém. Ahogy kopogott a csizmája, az én szívem dobogása úgy kezdett lassulni. Én futásnak eredtem, és már éppen sikítani akartam, amikor valahogy elém került – hozzá teszem a semmiből – és erőszakosan befogta a számat.

– Még egy bolond midgardi – erősen fogta a számat, szinte levegőt is alig kaptam, úgy vergődtem a karjai között, azonban ő olyan erős volt, hogy mozdulni sem bírtam – De nem is nézel ki olyan rosszul, talán még a segítségemre lehetsz. Most pedig, ha megnyugodtál, és nem sikítasz, akkor elengedlek – az idegen szemei zölden ragyogtak, arca markáns volt és férfias, de rettegtem tőle, mert tekintetében örület ragyogott- Nagy bátorságot vettem, és higgadtan hagytam, hogy elvegye a kezét a számról – Jól van kislány! Ügyes! – ütött a fenekemre, mint egy lónak amikor megdicsérik, de nekem sem kellett több, mert akkora pofont lekevertem neki, hogy majdnem lefejelte a falat.