Ha elég, hát elég

I.

– Mi a neved?

Nemecsek hunyorogva próbálta kivenni a fiúk arcát a reflektorfényen túl. A kezében reszketett a mikrofon.

– Én... – A hangfalak besípoltak, mikor megszólalt. Odalentről elégedetlen morgás hallatszott. – Bocsánat...

– Semmi baj – mondta az egyik arctalan fiú. – Ne izgulj! Hogy hívnak?

– Nemecsek. Ernő – húzta ki magát. Látta, amint az egyik fiú lekörmölt valamit egy papírra.

– Énekelj nekünk valamit!

Nemecsek halkan nyelt, de a falak közt visszhangzott a hang, és ő riadtan hátralépett. Tudta, hogy énekelnie kell majd, végül is ő jelentkezett egy fiúbanda meghallgatására, de reménykedett benne, hogy a teste nem úgy reagál majd, ahogy... szokott. A szíve máris ki akart szökni a mellkasából.

– Hogy... énekeljek?

– Nem azért jöttél? – szólt rá egy mély hang a színházterem ülései közül.

– De, de igen... Mindjárt... – Csak kellett még egy kis bátorság.

Nemecsek lehunyta a szemét. Már azt is elfelejtette, milyen dallal készült, csak az pörgött a fejében, hogy ez az egyetlen esélye. Ez az utolsó esélye. Megköszörülte a torkát, és énekelni kezdett.

– Boci, boci tarka, se füle, se farka...

– Boka, ez egy vicc! – csattant fel odalent suttogva az egyik fiú, az, akinek olyan mély hangja volt. – Küldd már el a francba!

– Hadd énekelje végig! – súgta vissza Boka.

– ...odamegyünk lakni, ahol tejet kapni... – Túl magas. Nemecsek érezte, hogy a hangja túl magasra szökött, és már csak másodpercek választják el attól, hogy elfulladjon. A homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. – ...Boci, boci megfázott, varrtam...

A hangja megbicsaklott. Mindennek vége.

A nézőtérre rá sem pillantva az ajtó felé lendült, a mikrofont egy hangfalra fektette útközben. Nem kapott levegőt.

– Ne, várj! – kiáltotta utána az egyik fiú, talán Boka. – Újrakezdheted...

Nemecsek rácsukta a színházterem ajtaját. Odakint a falnak dőlve mélyeket szippantott az asztmapipájából, míg a légzése végre visszaállt a normálisra. Elszúrta. Egy esélye volt, hogy bekerüljön a híres Pál Utcai Fiúk közé, és elszúrta.

Mikor hazaindult, eleredt az eső. Lassan baktatott az utcán, és szerette volna elterelni a gondolatait, de aznap reggel otthon felejtette a fülhallgatóját. Ha jobban belegondolt, már ezt is rossz ómennek kellett volna tekintenie.

Egy busz csikorogva elhajtott mellette, és neki ideje sem volt félreugrani; a felcsapódó víz átáztatta a szövetkabátját. Mire hazaért, már a foga is vacogott.

Az édesapja éppen ruhapróbát tartott a panelház földszintjén elrejtett műhelyében. Integettek egymásnak a kirakatüvegen át, majd Nemecsek belépett a lépcsőházba, nekivágott a lépcsőnek.

Félúton meg kellett állnia. A hátát a falnak döntötte, és mélyeket lélegzett az asztmapipájából, a szemébe könnyek gyűltek. Kifulladva ért fel az emeletre.

– Hát veled mi történt? – Az édesanyja felpattant a számítógép mellől, amint meglátta. – Miért nem szóltál? Elmentem volna érted.

Nemecsek hagyta, hogy megtörölje a haját egy törülközővel, a hajtincsei szanaszét szálltak tőle.

– Nem akartalak zavarni. Különben is, még dolgom volt.