Ha elég, hát elég

VII.

A ballagás már csak egy hétre volt. Hat napra. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy.

– Minden rendben lesz. – Boka lesimította Nemecsek ingének gallérját a felállított pódium mögött. – Sokat gyakoroltál, ügyes leszel. Csak ne felejtsd el, amit tanítottam: a csípő a kulcsa mindennek.

Nemecsek tenyere izzadt, a lélegzete elakadt a torkában.

– De itt leszel, ugye? – kapta el Boka dzsekijének ujját. – Nem mész el, ugye? Végig itt leszel.

Boka a fejét rázta.

– El kell mennem. Sajnálom – mosolygott rá bocsánatkérően. – De ügyes leszel.

Megveregette Nemecsek vállát, és Nemecsek nem akart mást, csak megölelni őt, mint aznap a röplabdameccsen, érezni a szívét dobbanni a sajátja ellen, soha el nem engedni, de mikor utánakapott, Boka szétoszlott, mintha sosem lett volna, és ő átzuhant a függönyön, egyenesen a színpadra. A lélegzete hevesen, sípolva érkezett.

Előtte emberek ültek, a közönség, a szülei a hátsó sorokban. Az arcuk helyén köd kavargott, tátongó sötétség, ami mintha elevenen akarta volna elnyelni őt. Nemecsek alatt megnyílt a színpad, és ő zuhanni kezdett...

Felriadt. Izzadtságban úszva meredt a plafonra, a szíve dübörögve a bordáinak ütközött. Reszkető ujjakkal előkereste a telefonját, és megnézte rajta a dátumot: április 27. Két nap múlva ballagás. Ez nem segített.

Nemecsek tárcsázta Boka számát.

– Rosszat álmodtam – hadarta, mikor Boka beleszólt. – Azt álmodtam, hogy fellépés volt, és neked el kellett menned valahova, és az embereknek nem volt arca, aztán...

– Nemecsek? – szakította félbe Boka. – Hajnali... három óra van. – A hangja rekedt volt, a szavai egymásba ragadtak, és Nemecsek mellkasában keserűen szétáradt a bűntudat.

– Felébresztettelek. Bocsánat.

Boka zörgött a vonal végén, talán megfordult az ágyában, majd azt mormogta:

– Nem vagyok vámpír. Azért mondjad.

Nemecsek arca égett.

– Nem akartalak felébreszteni, én csak... Rosszat álmodtam. És te is benne voltál.

A vonal végéről csak halk szuszogás hallatszott.

– Boka? – súgta Nemecsek. – Alszol?

– Mhm. – Majd egy kis fáziskéséssel. – Mi...? Nem...

Nemecsek elnevette magát.

– Akkor jó éjszakát.

– Nem, nem, azért... mondjad – motyogta Boka. – Itt vagyok.

Nemecsek mosolyogva lejjebb fészkelődött a takarói alá.

– Persze. Mondom.

Bokának egy másodperc sem kellett hozzá, hogy visszaaludjon. Nemecsek szíve körül lassan megoldódott a csomó, ahogy hallgatta őt, a maga összes kis éjszakai neszével, a puha szuszogásával, a lepedőinek zörgésével, amíg a szeme lecsukódott.

*

Mikor másnap reggel felkelt, a telefonjáról elfogyott a pénz, a nyaka elgémberedett, és úgy érezte, nem történhet aznap semmi baj.

Tévedett. Délután már haldoklott. Legalábbis olyan érzés volt, ahogy Csónakos dobverői újra és újra lecsaptak, újabb lüktető fájdalomhullámot küldve szét a szeme környékén. Csele gitárhúrjainak minden pendülését a gyomrában érezte, a reggelije egyre feljebb erőltette magát a torkán. A dal szövege, amit előzőleg még álmából felébresztve is tudott, most ki-kicsúszott a fejéből, a szeme előtt fekete pontok ugráltak.