Hópehely a Tavaszban ⤑ pjm×kth

utószó.

*hatalmas, drámai sóhaj* sziasztok!

nem tudom, fogtam-e már bele ilyen nehezen szöveg megírásába, hiszen bárhogyan is, többet jelentett nekem ez a könyv, mint egy egyszerű rövid részes történet. talán klisés volna ezt mondani, de... valóban átértékelt bennem egyet s mást a megalkotása, pedig, ha visszagondolok, soha nem ástam igazán mélyre a gyász, a halál, a haldoklás, esetleg a tartós betegség elfogadásának témáiba – ezt pedig kissé bánom is mára, de szerencsére bőven személyes tapasztalat nélkül érintettem az említett kérdéseket, annak hiányában pedig meglehetősen nehéz ilyesmikről beszélni. viszonylag hosszú időközökre fúrta az elmúlás gondolata magát elmémbe, ahogyan azt néhányan tudhatjátok, kisebb szakadékba is zuhantam valamikor a történet írásának derekán. nem éreztem magam elég erősnek, hogy tulajdonképp megöljek egy ártatlan szereplőt, mégsem tehettem mást; méltó befejezést kellett adnom taehyungnak, és szinte nevetségesen venné ki magát, ha hepienddel zárnánk.

az elején egy komolytalan, elvont metaforára épülő valami volt mindössze az egész, olyan igazán céltalan, tervezetlen, nem is gondoltam volna, hogy egyszer be tudom majd fejezni. mire azonban ezeket a sorokat gépelem, készen az utolsó résszel valamint az epilógussal is, rá kell jönnöm, hogy számomra az egyik legnagyobb súlyú alkotásommá vált – nem szokásom írás közben elsírni magam, ezúttal egynéhány helyen azonban mégis sikerült, egyszer az éjszaka közepén, másszor autóban ülve, a suli felé tartva. most pedig kicsit én is együtt gyászolok jiminnel, és kicsit én is meghaltam tae-vel együtt. mindkettejük kicsit én voltam, több alkalommal jelenítettem meg aktuális gondolataimat, álmaimat, vagy egyszerűen valós élethelyzeteket rajtuk keresztül.

elkészült „mű" mellé nem különösebben szeretek magyarázatot adni. egyrészt, utólag már nem hiteles, másrészt, a szabad értelmezés lehetőségét szeretném megadni az olvasónak. ettől függetlenül persze minden tisztázatlan vagy nem egyértelmű részlettel kapcsolatban várom kérdéseiteket, amiket igyekszem a lehető legpontosabban megválaszolni – ez pedig természetesen a playlistre is érvényes, habár a tényt, hogy mit keres rajta egy jugoszláv zenekar zenéje a '80‐as évekből, nem igazán tudnám kifejteni, az értelmezésében viszont szívesen segítek.

azért nekem lenne felétek néhány kérdésem, ha megengeditek! melyik volt a kedvenc részetek? a legemlékezetesebb jelenet? volt, ami nem tetszett? valami olyan, amit ti másképp írtatok volna meg? olyan mondat, amit különösen átéreztetek? egyszóval tehát, bármilyen véleményt, kritikát, hozzáfűznivalót szívesen látok kommentben!

végül, hogy csúnya számokkal és adatokkal rontsam a hangulatot, szeretném megemlíteni, hogy a könyv többször dobogós helyezett volt különböző kategóriákban, főleg a „tavasz" és a „hó" emelkedett ki. emellett hatalmas öröm, hogy első és jelenleg egyetlen könyvemmé vált, ami túllépte az ezer szavazatot és a kétezer megtekintést – talán ez ilyen magas fejezetszámnál nem meglepő, nekem sokat jelent.

a hópelyheset tehát ma, 2019. december tizedikén, pontosan három hónappal kezdése után, 2328 megtekintéssel és 1256 csillaggal a második befejezett történetemnek nyilvánítom.

köszönöm mindenkinek, aki olvasott, szavazott, részről-részre kommentelt néhány kedves szót, vagy velem együtt várta a folytatást és a befejezést! remélem, nektek is jelentett valamit ez a történet, legalább feleannyit, mint nekem, és megfeleltem vele az elvárásaitoknak.

áldott adventi készülődést, kellemes ünnepeket és sok-sok boldogságot kívánok neked! remélem, csodálatosan vagy, voltál, leszel, és nem felejted el, mennyire szerencsés vagy, hogy élhetsz. szeretlek titeket, vigyázzatok magatokra, hamarosan találkozunk egy új könyvben!

VÉGE – Hópehely a Tavaszban, 191210