Hópehely a Tavaszban ⤑ pjm×kth

epilógus.

ugyan közel kettő év eltelt azóta, utolsó beszélgetésünk szavai a mai napig pontosan élnek elmémben, ahogy utolsó csókunk, mosolyod, majd a végső búcsú napja is.

a temetésedre szüleimmel együtt érkeztem, fehér és halvány rózsaszín virágkombinációt szorongatva. klisés ezt mondani, de melegen sütött a nap, mint ami azt ünnepelte, elolvasztott téged – ekkor legalábbis így gondoltam. azóta átértékeltem a napfény jelentőségét, a kórház ablakán keresztül megélt napfelkelte emlékét kapcsoltam a naponta megismétlődő jelenséghez.

hetekig alig aludtam, miután azon a csütörtökön apa értem jött és hazavitt. felváltva öleltem zokogva a pulcsit, ami tőled maradt nálam, és bámultam kiüresedett tekintettel a plafonomra vetülő absztrakt árnyékokat. álmaim rendszeresen hozzád kapcsolódtak, még hónapokkal később is, és nemegyszer ébredtem az érzésre, mintha valaki gyengéd szorítást mérne jobb kezem ujjaira – pontosan, ahogy te tetted utolsó pillanataidban.

sokat gondolkodtam aztán, hogy mi lett volna, ha...?. tudod, ha nem követlek be, vagy ha egy más, egészséges változatú forgatókönyvben megvalósítod az ígéretesnek látszó, szinte el sem indult színészi karriered – az jutott eszembe, talán valahogyan akkor is keresztezte volna útjainkat a sors, egy közös előadás, esetleg művészeti csoport kapcsán. de persze, ezt soha nem tudom meg, esetleg majd csak a következő életben – vagy a sokadikban –, ha ismét kiválasztanak minket arra a feladatra, hogy a másikat létének hosszabb-rövidebb szakaszában elkísérjük.