Demolition lovers /FRERARD/

I'm not okay

- Gerard!

Összerezzent, ahogy meghallotta a nevét. A folyosóról zörgés szűrődött be, ahogy a hangok elérkeztek hozzá és magához tért. Körülnézett, rájött, hogy egy kórteremben ébredt. Azonnal összerakta a képet.

Nem sikerült jól megtennie.

Ismét elrontotta.

A kockás kövekkel ellátott padló tompán fénylett és ugyanígy gyér, bágyadt fény áramott a hatalmas ablakok felől is. A kórházi csempék vakítóan fehérek voltak és olyan hűvösek. Szinte hidegek a szemének. Csak a szemének, mert megérinteni nem tudta őket, minkét karja le volt szíjazva, infúzió csepegett lassan belé. Ő pedig értetlenül bámulta. Kórházi öltözék volt rajta, nyomasztóan színevesztett. Fehér alapon kék aprómintáin ott volt a saját hányása. És a haján is. És fázott. Mindene nagyon fájt, főleg a feje. És a torka, attól a csőtől, amit lenyomtak rajta.

Mi történt?

Mert ha az apja, az anyja és az öccse ott állnak közvetlenül az ágya mellett, akkor valami biztos történt.

Az anyja, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, zokogva kérdezett vissza.

- Tudod, mit csináltál?

De ő nem felelt. Pedig tudta. Vagyis inkább sejtette. És ettől szomorú elhagyatottság keringett benne. Senkinek sem akart fájdalmat és rémületet okozni.

Végül bólintott válasz helyett.

- Bevettél egy doboz gyógyszert. Emlékszel? - kérdezett ekkor türelmetlenül az apja.

Fáradtan helyeselt. Igen, a gyógyszer, a kis barna üvegcse, tele világos színű pirulákkal, amik szerte-szét gurultak a tenyerében. Milyen szörnyen keserű volt azoknak a tablettáknak az íze!

- Altatót! - toldotta meg mérgesen az apja.

Gerard ismét csak bólintott.

Örökre el akart aludni.

- Mindemellett 2.1 ezrelékes volt a véralkoholszinted, amihez úgyszintén gratulálok.- az apja, mintha kínozni akarta volna ezzel a részletezéssel.

Hallotta, ahogy anyja felsírt. Bár eltudta volna oldozni magát, hogy átölelje.

- Kimosták a gyomrodat. Tudod? - szegezte neki a kérdést az öccse, Mikey. Nem számonkérés volt, hanem fájdalmas tényközlés.

- Tudom.- ismételte után automatikusan a szót Gerard.

- És ezt csak úgy tudomásul kell vennük? Most már mindig ez lesz? Unod magad és a halálba akarsz menekülni? Fél éve felvágtad az ereidet, most gyógyszert vettél be. Mi fog ezután következni? - csattant fel az apja, mire az anyja kérlelően a karjába kapaszkodott. A férfi nem folytatta, felháborodottan sóhajtott, és csendben maradt. A csend volt a legrosszabb. Gerard azt kívánta, bárcsak mondanának valamit. Vágnának sértő szavakat a fejéhez, üvöltöznének, de a csendjük az majd megölte belülről.

- Ne haragudjatok. - nyögte ki és folytogatta a sírás.

Anyja megbocsátóan cirógatta a karját, amitől kilelte a hideg.

- Meg fogsz gyógyulni kisfiam. De itt kell maradnod egy időre.

- Nem mehetnék most haza veletek? - Gerard hangja megremegett.

Apja végképp elvesztette a türelmét.

- Beteg vagy. És itt maradsz. - kiáltott fel.

Beteg? Gerard nem gondolta magát betegnek. Zavarodottnak, boldogtalannak, fásultnak és kiábrándultnak igen, de semmiképpen sem betegnek. Persze, lehet hogy ez volt a baj.