Demolition lovers /FRERARD/

Disenchanted

Másnaposan ébredt fel hajnaltájban. Reszketett, a feje majd szétszakadt, a szíve nyugtalanul lüktetett, a gyomra is fájt. Hevert az ágyon, nézte a plafonon fogócskázó kora reggeli árnyakat, aztán a padlón felejtett kockás ingre pillantott és ismét szégyent érzett. Mintha a lélekfacsaró múltja, az összes ballépésével együtt utolérte volna őt újra, itt Somerdale idilli szegletében is.

Gerard beletúrt kócos és zilált hajába. Frankra gondolt, vajon a fiú mit hihet róla ezekután? Jó lenne, ha majd meg tudná magyarázni neki a tegnapi estét. Meg úgy általánosságban az egész életét. Gerard úgy döntött, nem akart hazudni. Franknek semmiképpen sem. Mert ő többet érdemel a megvezetésnél. Nem egy-két mondatos, homályos és titokzatos párbeszédeket, hanem igazi tényeket. Még ha a valóság nem is jó, Franknek tudnia kell, Gerardnak mennyire sokat jelent az a törődés, amivel nap, mint nap találkozik, ha bekapcsolja a számítógépet. Viszonozni szerette volna. Csak nem tudta, hogy kezdjen bele. Sokáig úgy gondolta, jobb ha Frank nem tud arról az őt egy életen át elkísérő, örökös elkeseredettségről, amin nem enyhített sem a penge, sem a sebtében bekapkodott doboznyi gyógyszerek. Amiről Gerard sem tudott semmit. Csak hogy mindig vele volt. A születése pillanatától. Gerard úgy hitte. Mert nem nagyon emlékezett arra, hogy valaha másképp érzett volna. Persze voltak jobb események az élete folyamában. Ilyenek voltak a Mikey-val átbeszélgetett, itallal meglocsolt éjszakák, a nagymamájánál töltött gyermekkori évek, vagy a rajzolás okozta szenvedély. De Gerard a szíve mélyén valahogy mindig boldogtalan volt. Nem tudta mitől. És képtelen volt megváltoztatni, akármennyire szerette volna. 

Frank érteni fogja ezt?! Mikor még maga, Gerard sem érti igazán.Nehezére esett az ágyon való fekvés és főként a gondolkodás, így összeszedte magát és felkelt. Eléggé fázott, ezért előkeresett egy pulóvert, amit lassú és kiegyensúlyozatlan mozdulatokkal húzott magára. Aztán beugrott a fürdőszobába, hogy az alkohol édeskés ízét eltűntesse a szájából, majd a konyhába ment. Elena éppen a reggelit készítette. A finomságok illata átjárta a házat.

- Jóreggelt nagymama. - köszöntötte a nőt és igyekezett nem egy másnaposságtól kóválygó ember benyomását kelteni. Nem tudta, ez mennyire sikerült, mert rettenetesen érezte magát, a gyomrában mintha tégla lett volna.

- Neked is jóreggelt. Remélem, éhes vagy, a reggeli nemsokára elkészül.- jelentette ki Elena, ahogy a fiút megpillantotta. Gerard bólintott, de valójában egy falatot sem bírt volna enni, mert annyira émelygett. Leült az asztalhoz és figyelte nagymamáját a tűzhely előtt sürgölődni. Ugyanolyan zavartalan kora reggel volt, mint bármikor, a palacsinták sültek és készült a tea. Csak Gerard lelke hasonlított valami háborgó tengerhez.
- Hogy telt a tegnap este?- kérdezte váratlanul Elena és odalépve unokájához, gondoskodóan megsimogatta Gerard sápadt arcát.

- Jó volt, köszönöm. - válaszolta Gerard.

- Tudtam, hogy Lindsey neked való társaság. Megbízom benne, mert egy végtelenül jó lány. - ismerte el elégedetten Elena.

Gerardnak eszébe jutott, hogy mit mondott előző éjjel Lindsey. Hogy nem jó, csak az emberek hiszik ezt róla. És hogy igazából csak színlel, mert mindenkit meg akar hagyni ebben a tévhitben.
- Találkoztok még?- érdeklődött Elena. A kérdés meglepte a fiút.

- Fogalmam sincs. - rázta meg a fejét.

Mire nagyanyja sokat sejtetően mosolygott.

- Későn értél haza, ez mindenképpen jó jel.

Gerard tisztában volt azzal, hogy nagymamája mennyire részrehajló vele szemben és nem veszi észre a számtalan hibáját, most is azt feltételezi, hogy ez egy randevú volt és talán egy románc első, kezdetleges lépése. De Gerard tudta, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Szinte semmit sem tudott Lindsey-ről, és a lány sem sejthette az ő életének mélysötét útjait. Azonfelül mindketten mást akartak az élettől. Lindsey Newarkba költözni, Gerard meg végleg a háta mögött hagyni a nagyvárost. Lindsey vidám volt és törekvő, látta a jövőjét maga előtt, Gerard ezzel szemben nem látott semmit és magát is egy selejtnek érezte. A kemény középiskolai évek megtanították arra, hogy hol a helye és földig rombolták a szinte sosem létezett önbecsülését. Aztán ott volt a munkahelye, ahol úgy néztek rá, mint egy földönkívülire és jól hallható megjegyzéseket, vagy kínosan fájdalmas csendet küldve feléje a nap minden egyes órájában. Ezért Gerard, ha a gyengébb nemről volt szó, elképzelhetetlennek tartotta hogy valaha része lehet egy párkapcsolatban. De nem akarta nagymamáját elkeseríteni.