Demolition lovers /FRERARD/

Cemetery drive

Barátságtalan idő volt Elena temetésének napján Somerdale-ben. A lehullott narancsos-barnás, elszáradt leveleket felkapta a szél és csak sodorta mindenfelé, a szürke, régi sírokra és a temető aszfaltozott gyalogútjára is. 

Gerard a fekete öltönyét vette fel, amit általában a munkahelyén is viselnie kellett. És ugyanúgy nyakkendőt is kötött hozzá. Mikor anyja meglátta, elsírta magát és Gerard tudta, nem azért, mert elegánsnak találta. A sötét öltönye és haja még jobban kihangsúlyozta a vértelen sápadtságát. A szeme alatt, a sírástól és az éjszakai virrasztásoktól sötétkék, már-már fekete karikák éktelenkedtek.

Állt a fák alatt, közvetlenül nagyanyja koporsója mellett és nézett előre. a temető végeláthatatlan területére. Virágokat látott először. Csokrokat és koszorúkat. Fehér, vörös és halványsárga rózsákat, nagyanyja legkedvesebb virágait. Aztán pillantotta meg a tömeget. Rengetegen eljöttek a helyi temetőbe, hogy leróják a tiszteletüket. Ebből is látszott, hogy mennyire szerette mindenki nagymamáját. De ez nem is lehetett volna másként, Elena mindenkivel jó volt, mindenkihez volt egy önzetlen szava, vagy mosolya. Az ő ereje segített mindig Gerardnak életben maradni, hiszen a nagymamája a szeretetét ajándékozta neki és a kezét nyújtotta mindig, hogy ki tudjon jönni a gödörből, amiben volt. Gerard annyival tartozott neki, annyi mindent akart visszaadni abból, amit nagymamájától kapott. Még olyan sok együtt töltött napot és estét szeretett volna a társaságában, meghitt beszélgetésekkel, vagy munkával. Ezer meg egy dolgot, amit most már nem tud elmondani és megmutatni Elenának.

Gerard szörnyen rettegett a temetéstől. Legalább három nyugtatót bevett aznap, de lehet, hogy többet. Nem emlékezett rá pontosan. Tompa volt, de csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy a dörömbölés elviselhetőbb legyen a fejében. Szédelgett, mintha nem lett volna teljesen ura önmagának, és fázott is a széltől, de a ruhája alá beférkőző hideg, a gyógyszerek miatt, mégsem zavarta annyira. Állt, apja, anyja és öccse mellett és hallgatta a tiszteletes búcsúbeszédét. Égett a szeme a sírástól és nem tudott a koporsóra nézni. Elena maga volt az élet, nem ott lett volna a helye. Gerard csak nézte a föld egyhangú barnaságát a lábánál és csorogtak a könnyei.

A gyászszertartás utolsó momentumaként, Gerard felolvasta Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva a síromig című művét. Hirtelen ötlet volt, a temetés előtt pár órával szólt csak a szüleinek erről. Kicsit elcsuklott a hangja és ideges volt, mert sosem szeretett nyilvánosan, sok ember előtt szerepelni, de a nyugtatók adta kábultság és a nagyanyja iránti tisztelet, szeretet, áthidalt minden szorongást. Az ott levők, beleértve a családot is, csodálkozva hallgatták végig a verset.

Miután a koporsót leengedték a hideg mélybe, a városka lakói mind odajöttek hozzájuk részvétet nyilvánítani. Gerard egy sor ismeretlen emberrel rázott kezet és köszönte meg, hogy eljött. A feje mind jobban fájt és kezdett elmúlni a gyógyszerek hatása. Szeretett volna egyedül lenni és csak sírni, emlékezni.

- Szia Gerard.

Váratlanul Lindsey állt előtte, sírástól csillogó tekintettel. Gerard ledermedt, meg sem tudott szólalni, a köszönésen kívül. Nem számított arra, hogy a lány megjelenik. Néhány másodpercig csak nézték egymás kisírt szemeit. Aztán Lindsey megszólalt.

- Úgy sajnálom. - csak ennyit mondott, majd gyorsan átölelte. Mikey és a szülei meglepetten pillantottak a halkan sírdogáló lányra, aki szorosan ölelte Gerardot. Valószínűleg fogalmuk sem volt, ki lehet és azt is furának találták, ahogy karjaiba zárta a fiút.

Egy másodpercre Gerard is elmerült az ölelésben. Furcsa, biztonságot adó érzés volt. Soha nem ölelte még meg lány. Óvatos volt és szelíd, de mégis határozott. Ő alig merte viszonozni. A szíve a torkába ugrott.