Demolition lovers /FRERARD/

This is how I disappear

Gerard szemei fájtak és égőpirosak voltak a sírástól, a szája cserepes, az arca a szokottnál is fehérebb, amint elhagyta a bevásárlóközpont emeleti mosdóját. Összetört volt, de tudta, már jó ideje elment a képregény üzletből Lindsey-vel és vissza kellett térnie, hogy folytathassa a munkát. Bár nagyon erőtlennek érezte magát, de Mr. Evans nem érdemelte volna meg, hogy cserbenhagyja, és magánéleti válságra hivatkozva, hazamenjen. Így összeszedte minden erejét, megmosta hideg vízzel az arcát, homlokát és próbálta visszaterelni magát a normálisnak látszó kerékvágásba. De nem volt egyszerű, ezerfelé röpködtek a fejében a gondolatok.
Egy kéz kapta el a csuklóját és kényszerítette megállásra, ahogy a folyosón botorkált. Erre eszmélt föl.
- Gerard, már itt szólongatlak egy ideje! – Ray volt az, aki a szokásos, felhőtlen mosolyával állt vele szemben. Ujjai gyengéden szorították meg a karját. Gerard tudta, örülnie kellene, hogy a fiú felbukkant, hiszen azóta nem találkoztak, hogy szorosabb kötelékbe kerültek egymással. De mégsem tudott még egy hamis mosolyt sem magára erőltetni. Nem sikerült neki. Szíve szerint elrohant volna, ki a plázából, ki a városból, hogy aztán egy teljesen kietlen területen, torka szakadtából ordíthasson.
- Szia, Ray, nem hallottam, ne haragudj.- mentegetőzött, ahogy igyekezett leplezni mérhetetlen feldúltságát.
- Nem gond. Most jövök a képregényboltból, Mr. Evans mondta, hogy egy lánnyal mentél el kávézni...- Ray kérdőn méregette Gerardot. Nem volt számonkérés az érdeklődésében, de kíváncsinak tűnt.
- Ő Lindsey. Somerdale-ből ismerem, most költözik a városba, ezt intézik a szüleivel. Erre járt és beugrott. – mesélte Gerard egy nagy sóhaj keretében.
Ray bólintott.
- Oké, értem. És amúgy minden rendben?
Gerard látta, mennyire figyeli az arcát, valószínűleg feltűnhetett neki az átlagosnál is nagyobb sápadtsága és a vörösre kisírt szemei. 

- Igen, csak nagyon rosszul alszom mostanában és folyton rosszat álmodom. – vágta rá.
Ray sajnálkozva csóválta a fejét.
- Még mindig a rémálmok? Ezzel kezdeni kellene valamit. Beszélhetnél az orvosoddal.

Gerard összeszűkítette a szemeit. Dr. Reid jutott eszébe, aki a pszichiátrián kezelte mind a két öngyilkossági kísérleténél. Az idős orvos elég túlterhelt volt, sok beteget kezelt, ezért nem igazán foglalkozott Gerard problémáinak pontos forrásával, feltett pár kimért, rutin kérdést, aztán már írta is a gyógyszert. Néha visszahívta elbeszélgetésre, de mostanában azt sem tette, így Gerard nem szívesen akart újra visszamenni hozzá, mert nem látta értelmét. Nem következett be pozitiv változás az állapotában, a hangok ugyanúgy megvoltak, ugyanúgy önpusztítást sugalltak, ráaádásul egészen hozzászokott a nyugtatókhoz, többet is használt belőlük, mint kellett volna.
- Honnan gondolod, hogy van orvosom?- kérdezett vissza meglepve.
Ray zavarba jött.
- Ha már kétszer is meg akartad ölni magad, akkor biztos antidepresszánst és nyugtatót szedsz, az ilyen fajtájú gyógyszereket pedig csak orvos írhatja fel. De én nem értek ehhez és nem is akartalak megbántani. – szabadkozott.
Gerard megnyugtatta.
- Nem bántottál meg. Valóban kell járnom a pszichiátriára, ahol megkapom a recepteket.

Már nem tartotta szörnyűséges és titokzatos dolognak kimondani neki ezeket a tényeket.
- Az orvos biztos tudna valami megoldást ezekre a borzasztó álmokra is. Ha gondolod, elkísérlek. – ajánlkozott Ray.
Gerardnak semmi kifogása nem lett volna ezellen, sőt örült, hogy Ray ilyen módon akarna rajta segíteni, de nem hitte, hogy egy újabb orvosi konzultáció eredményt hozna.
- Szerintem idővel elmúlnak ezek az álmok. Nem tervezek orvoshoz fordulni. De azért köszönöm, hogy velem jönnél. – hálálkodott lehajtott fejjel.
- Ugyan, nem tesz semmit, de azért gondold át a lehetőséget, lehet hogy jót tenne. – mosolyodott el sokadjára Ray. Talán azt gondolta, így mosolyra fakaszthatja Gerardot is, de a fiú csak állt vele szemben és minden erejével azon volt, hogy ne kezdjen rá újra a sírásra. Nem így képzelte az újbóli találkozást Ray-el.
- Most már mennem kell, mert Mr. Evans csak egy kávéra engedett el. – indult el, pár csendben töltött másodperc után Gerard.
Ray is csalódott volt.
- De tényleg jól vagy? – kérdezte.
Gerard vett egy nagy levegőt.
- Igen, jól vagyok.- és elindult a folyosón, de Ray újra megfogta a karját és így ismét meg kellett állnia.
- Akkor este megvársz? Tíz óra után megyek.
- És mi lesz Mikey-val? Mostanában késő estig a nappaliban nézi a televíziót. – kérdezett vissza Gerard.
- Hát igen, Mikey szerintem gyanakodik, hogy mi ketten, esetleg...- és itt Ray zavartan elhallgatott. Aztán vállat vont és folytatta.
- Mindegy, valahogy megoldjuk, Ha kell, megvárom míg Mikey aludni tér, egyszer csak elfárad, én remekül tudok virrasztani. Persze, nálad nem jobban. De mindenre hajlandó vagyok, mert szeretnék veled egy kis időt tölteni. Régen nem beszéltünk, és hiányzol.
Szavai kimondottan jól estek Gerardnak. Ray tényleg törődni szeretett volna vele és ezt a lehetőségeihez mérten, ki is mutatta. Eddig zaklatottan lüktető szíve a kedves szavaktól dobbant nagyokat.