Édes gazdám (JJK ff. Befejezett)

3.rész✓

-Hogy Jungkook meghalt...

Szemeim megteltek könnyekkel. Az nem lehet. Nem. Nem. NEM ! Ez csak egy hülye prank!

-Ugye... Ugye ez csak egy vicc...?

Barátnőm hangos sírásban tört ki és úgy szorongatott tovább. Könnyeimet visszafolytva próbáltam emésztgetni az előbb elhangzottakat, kevés sikerrel.

A nap végéig egyetlen egy könnycseppet sem nem hullattam. Csak ködös tekintettel bámultam magam elé, és nem szóltam semmit. Próbáltam feldolgozni a hallottakat. És mikor hazaértem, szó nélkül felrohantam a szobámba. Mikor végre bezártam kulcsra a szobám ajtaját, belezuhantam az ágyamba és minden addigi elfojtott érzelmet kiadtam magamból. Csak sírtam sírtam és sírtam. Ezt egy külső szemlélő soha nem fogja igazán megérteni. Miért sír egy olyan fiú után, akivel még csak baráti kapcsolatot sem ápolt, aki majdnem hogy a létezéséről sem tudott? Nagyjából ez járhat a fejedben. De nem. Ez ennél sokkal több. Sokkal, sokkal több mint azt bárki is eltudná képzelni. Jungkook nem csak egy látásból született szerelem. Jungkook... Hogyan is tudnám elmagyarázni. Még én sem tudom igazán hogy mit érzek. Lehet hogy igazából nem is "szerelmi bánat" az amit érzek. Inkább... Nem is tudom. Úgy érzem többet érdemelt volna az élettől. Lehet hogy egyszerűen rossz társaságba keveredett, lehet valami családi probléma miatt volt olyan amilyen. Nem tudhatjuk hogy mi befolyásolja éppen az ember életét. Minden esetre, úgy érzem hogy ez valójában nem ő. Én nem azért szeretem mert népszerű, nem azért mert jól néz ki. -na jó, lehet hogy egy kicsit ez is közre játszik- Volt már olyan hogy valakit nem ismertél, de mégis úgy érezted hogy többet érdemel? Mintha látnál egy kutyust az utcán akiről csak úgy süt hogy bántották. Megnyúzott bőr, sebek, sántító lábak. Távolságtartó testtartás, behúzott fülek és farok, a félelem jelei. Azt gondolnád; ki lehet ilyen szívtelen hogy ezt tette vele, nem ezt érdemelné. Pontosan ezt gondolom Jungkookkal kapcsolatban.

Azt sem hallottam a nagy zokogás közepedte amikor a bátyám és a szüleim hazaértek. Csak akkor tudtam meg amikor Taehyung erőteljesen kopogtatott a szobám ajtaján.

-Hagyj békén, menj innen!-mondtam és próbáltam magabiztosan hangozni de hangomon hallani lehetett hogy sírok.

-Addig nem megyek el a szobád ajtaja elől, míg be nem engedsz és közben kopogni fogok állandóan. A lábammal is topogni fogok és kattogó hangot fogok kiadni.

Nem voltam képes válaszolni. Meg amúgy is. Majd elmegy ha megunja.

De nem. Már vagy 20 perce itt veri az ajtómat.
Végül nagy nehezen sikerült feltápászkodnom és kinyitnom neki az ajtót. Amint annyi hely lett hogy beférjen a szobámba, rögtön megölelt.

Másfél órán keresztül Tae ölébe sírtam de nem voltam képes elmondani neki a bajom. De ő türelmes volt és nem siettetett, nem cseszegetett hogy mondjam már el.

-Taehyung... Jungkook-szorult el torkom-Jungkook meghalt.-Tae szorítása még erősebb lett, hisz pontosan tudta hogy mennyit jelentett nekem. Nyugtató mély hangján lágyan énekelni kezdett, és addig addig ringatott míg álomba nem merültem

Reggel amikor felkeltem, a bátyám mellettem volt és még javában az igazak álmát aludta, úgyhogy visszadőltem mellé...

_time skip_

Taehyung szemszöge :

Már egy hete alig jött ki a szobájából és nem eszik valami sokat. Arról nem is beszélve, hogy mindenkit ignorál, még Minát is. Szegény lány csak úgy tudott beszélni Seoval hogy ha átjött hozzánk és ő beengedte a szobájába.

Jungkook szemszöge :

Mi történt... MI A JÓ ÉLET ?! Miért vagyok ilyen stöpszli?! És miért érzem magam ilyen furán? Alig tudok felállni. Mi a franc?! Négy lábam van? Mi van? Miért nem tudok semmit normálisan csinálni?! Mondjuk kinyitni a szemem?!

Egy kislány és egy kisfiú hangját hallottam.

-Anyaaa! Apaaaa! Megszülettek, megszülettek! - valami nyelv szerű cucc ért hozzám és elkezdett... nyalogatni...?

-Igen Tia megszülettek!- válaszolt a kislánynak feltehetőleg az anyukája.

-Megtarthatjuk öket? Légysziii-nyújtotta el a kisfiú az i betűt.

-Nem-nem! Elajándékozzuk őket hogy más is boldog legyen. De tudjátok mit?

-Mit?- kérdezték érdeklődően a gyerekek.

-Egyet megtarthatunk.

-Ez aaaz.-kiáltott fel a kisfiú.

-Szép kis kutyusok lettek nem igaz? -csatlakozott hozzájuk egy erőteljesebb hangú félri. Gondolom az apuka.

Na álljon csak meg a menet. Kutyák?
Mi a szent szar történt velem hogy ..... Kutya lettem ?!

Seo szemszöge :

Egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Nem érdekel semmi, csak ülök, vagy fekszem a szobámba és gondolkozom a semmin.

Taehyung szemszöge :

-Anya! Apa! Beszélhetnénk?

-Igen fiam persze, mondjad.-válaszolt kérdésemre apa, és mind a ketten rám néztek.

-Tudjátok... Seoval kapcsolatban...hogy.. most nagyon magányosan érezheti magát pedig itt vagyunk neki és Mina is, de arra gondoltam hogy esetleg...

-Esetleg mi? -kérdezték egyszerre.

-Hogy mi lenne ha vennénk neki egy...

-Egy ?

-Egy kutyust. Egy Border Collie-t.- nyögtem ki végre a mondat végét.

-Hát.... Nem tudom hogy átgondoltad e te ezt. De nekünk mindenképpen át kell gondolnunk.- válaszolták elhúzva a szájukat.

-Rendben. Ez csak egy ötlet hogy mivel tehetnénk boldogabbá. Hisz mindig akart kutyát de ti megtiltottátok, mondván "nem lennél képes gondoskodni róla". -idéztem fel szavaikat.

-Majd most elgondolkodunk rajta.- nézett anya apára.

-Nos, remélem jó döntést hoztok, amivel boldoggá teszitek majd az én drága egyetlen, pótolhatatlan szememfénye hugicámat. -majd felálltam és elmentem. Tudom. Kicsit sunyi vagyok, hisz tudom hogy így megfogják engedni. Ennyi hízelgés után csak belemennek, nem ? Nem ...?

_time skip_

Seo szemszöge :

Már 1 hónapja. Bár suliba járok, utána bezárkózom a szobámba és inkább egyedül akarok lenni. Az a baj hogy ez az egész a családon és szegény Minán csattan de nem tudok vele mit kezdeni...

Amint hazaértem szokásomhoz híven ledobtam magam az ágyamba. De utána rögtön elővettem a naplóm.

Kedves naplóm.

Már 1 hónapja hogy elhunyt Jungkook. Sosem felejtem el. Sosem. Nagyon fura azzal a tudattal iskolába menni hogy Ő nincs ott. Nem mintha tudott volna rólam...

_Time skip_

Kedves naplóm.

Már 3 hónapja hogy meghalt. Kezdem feldolgozni de valahogy úgy érzem a seb amit maga után hagyott, sohasem fog begyógyulni. Az űr, ami keletkezett bennem bellülről fog marcangolni egy életen át. Azt mondják a többiek hogy ezt csak most érzem így. Lehet igazuk van. Lehet hogy csak egy fellángolás volt. Legalább is szerintük.