Gondolkodtál már azon, hogy milyen lenne egy állat testébe bújni? Bármi is legyen a válaszod, Jungkook most testközelből is megtapasztalhatta ezt. Ráadásul annak a lánynak lett a kedvence, aki már évek óta szerelmes volt belé, az ő tudta nélkül.
Jun...
Nekem ? De hát mit lehet egy kutyának rajzolni.......?
Egy kis idő elteltével lerakta a rotringot a kezéből és kiropogtatta ujjait. Mindig is utáltam ezt a hangot. Nekem ez egyenlő azzal, mint amikor a tanár úgy húzza végig a krétát a táblán, hogy a szőr is feláll a hátadon, kiráz a hideg, minden bajod van, és még visszhangzik is a fejedben egy órán keresztül.
-Kész is!-mondta büszkén, majd felém fordulva elém tolta a lapot, amin eddig ügyködött- Nézd! Ő itt a fiú, akiről a nevedet kaptad.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Amikor megláttam a rajzot, kissé furcsálltam, ugyan is még sosem láttam magamat lerajzolva. De megállapítottam, hogy lerajzolva is nagyon jóképű vagyok. Persze No ego, ezek csak tények. El kell hogy ismerjem, nagyon szépen rajzol. De ahogy visszanéztem rá, összeszorult a szívem. Arcán sűrűn peregtek le a könnycseppek, arca kipirult volt, szemei szomorúságot sugároztak.
-Nem tudom miért nem tudok túllépni azon hogy meghalt, Jungkook. Egyszerűen nem tudom. Nagyon bunkó volt velem, de én ettől függetlenül is nagyon szerettem. Nem... Ez nem igaz. Még mindig nagyon szeretem.-letérdelt hozzám a székéről és óvatosan közelített felém. Nem szoktam megengedni neki hogy megsimogasson vagy megöleljen csak ritkán, de ahogy újra és újra megláttam a fájdalmat a szemében... Annyira megsajnáltam hogy már inkább én bújtam ő hozzá, mint fordítva. Fejem a vállára tettem, így éreztem amint válla rázkódik. Ez a lány. Tényleg szeretett. Úgy igazán... Létezik ez?
-Annyira örülök neked.- mondta vidám hangon, majd eltolt magától és rámnézett.- Jungkook ! Elmegyünk sétálni ? -kérdezte úgy, mintha egy kutyához beszélne. Persze mondjuk az ő szemszögéből ez igaz, de az enyémből elég furán hatott. Csak ugattam egyet, és elkezdtem csóválni a farkam. Hisz már rég voltam friss levegőn. És nem viselkedhetek úgy, mint egy ember. De abban is biztos vagyok, hogy nem véletlenül kerültem át ebbe a testbe. Ráadásul nem emlékszem arra hogy meghaltam. Mármint, miért emlékeznék ha már halott vagyok, érted. De semmi, egy kis emlékfoszlány sincs meg.
A kutyalét előnye a kifinomult érzékszervek. Ahogy kilépünk az ajtón, megcsapott a hideg téli levegeő, S az még vagy ezer másfajta illatot hordozott magában. Például a hó alatt lévő avar, a latyak, vagy szomszédházból szálló mézeskalács illatát. Ezt az egy dolgot nagyon élveztem. Egyszerre akartam száz felé rohanni, hogy mindent megszaglászhassak. Ez elég állatiasan hangzik, de hidd el, te is ugyanezt éreznéd.
A hóval borított utcákon végig haladva egy erdőhöz értünk. Egyből elkezdtem futni. De valami egyszer csak meggátolt a rohanásban és a lendület miatt majdnem megfojtott. Hát persze, megint megfeledkeztem róla. A hülye póráz. Te! Szabadságom börtönőre te! Hogy vinné el a franc! Mérgemben ráugattam egyet, hátha varázslatos módon eltűnik mint a kámfor, de ez sajnos nem történt meg.
-Na mi van Kookie, csak nem irritál a pórá? Majd ha megtanulsz rendesen sétálni, és visszajössz amikor hívlak, elengedlek.- persze megpróbáltam már többször is levenni, elrágni, kirántani a kezéből, de egyik sem sikerült. Nincs más választásom, mint várni.
-Gyere! Sétáljunk tovább.- ostoba emberi lény, eddig erre vártam te megvilágosult!- mondtam volna, ha bármit is értene.
Ahogy haladtunk előre, még jobban felerősödtek a szagok. A fáknak a jellegzetes illata az egész erdőt körbe lengte. Kész csoda volt. És ezt emberként soha nem éreztem. Ráadásul minden apró neszt hallok. Ahogy a mancsom alatt ropog a hó, ahogy Seo veszi a levegőt, szinte mindent. Egyszer csak megállt az előbb említett és oldalra emelte a kezét és nagyot szippantott a levegőből, majd annak hatására tüsszentett egyet.
-Hideg van. Menjünk haza.-persze, könnyű a hidegre fogni, miután direkt letüdőzted a hideg levegőt, gyenge immunrendszerű molylepke. Már indult is volna vissza, és épp ez volt a baj, ugyan is én még maradni akartam. Így mit volt mit tenni, nyüszítettem jelzésként. Seo csak hátra fordult. Piros orra és szája, ami már majdnem felvette a lilás árnyalatot, arról árulkodott, hogy tényleg fázik, ennek ellenére, mégis beleegyezett abba, hogy még maradunk egy kicsit.
-De csak egy kicsit.- mondta, majd elindult újra az előre a kitaposott ösvényen.
-TiMe SkIp-
Elégedetten léptem át az ajtó küszöbét egy kiadós séta után. Alig vártam hogy levegyék rólam ezt a nyamvadt pórázt, és ehessek valamit ugyan is úgy érzem kilyukad a gyomrom.
Végre, végre levették azt az állszent nyakam köré száműzött kötelet, és adtak kaját, úgyhogy immáron jóllakottan elmentem lepihenni a lépcső melletti kis ágy szerű matrac cuccomra. Ne kérdezzétek, fogalmam sincs hogy mi ez.
Másnap reggel amikor felkeltem, Seo szülei a lány nélkül indultak el munkahelyükre, ami vagy azt jelenti hogy Seonak elmarad az első órája, vagy azt, hogy itthon marad. Így felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobájába. Amint beértem, megláttam az ágyon feküdni. Mellkasa fel-le emelkedett miközben szaporán vette a levegőt de légzése nem volt tiszta. Oda mentem ágyához és két melső lábamat az ágyra raktam így láthattam az arcát. Kipirult volt és homloka verejtékezett. Szemei csukva voltak, keze mégis megtalálta kobakom és végigsimított rajta.
-Kook...-mondta rekedten mire megmozdítottam a fejem. - Úgy érzem többet nem fogom beadni a derekam egy hosszabb sétára.
Sziasztok skacok ! Tudom hogy kicsit rövid rész lett, de azért remélem tetszik.
