Takami Yuki

8. Temetés

Lerogytam a földre, annyira fájt a sírás. Eddig bele se gondoltam, hogy anyut elfogjuk temetni. Teljesen elfelejtettem anyát. De nem akartam. Nem akartam nélküle elmenni, őt temetni, őt gyászolni, nélküle élni. Kimentem a kertbe. Egyedül akartam lenni. A kertünkben volt egy hatalmas  almafa. Mindig is imádtam a magasban lenni. Felrepültem a lombkorona szintjére, és elhelyezkedtem egy kényelmesnek tűnő ágon. Átkaroltam a lábaimat, és behúztam a szárnyaimat. Néztem a panorámát, és a leveleken átszűrődő napfényt. Sírtam és sírtam. A könnyeim üresek voltak. Semmi érzelmet nem tartalmaztak. De akartam, hogy tartalmazzanak. Semmit nem adtam ki magamból amikor sírtam. Lassan krokodilkönnyek lettek. Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Az érzéseim odabent maradtak. Nem jöttek ki, és lassan felemésztettek. Nem akartam őket tartósan őrizni, de a sírás nem hattotta meg őket. Nem éreztem magamat szomorúnak, de annak kellett volna lennem! HISZEN MEGHALT AZ ANYUKÁM!!! De nem éreztem semmi csalódottságot, szomorúságot, bánatot iránta. Csak olyan formaságból rámtört a sírás. Mert az üresség attól még ott maradt utána. Ami nekem semmit nem jelentett. Lehet, hogy megőrültem? Inkább leszálltam, és vissza mentem a házba, hiszen már besötétedett. Leültem apu mellé a kanapéra, és együtt néztem vele a televíziót. Aztán olyan sokkoló hírt mutattak, hogy apuval együtt megint elsírtam magam. All Might volt a tv-ben, éppen egy öltönyös emberrel kűzdött, akire a hiradós azt mondta, ő All For One. All Might legyőzte őt, de olyan állapotban volt, amitől megrémültem. Nem az a felfújt izmos férfi volt, akit ismertem, hanem egy kis pici 40- éveiben járó beteg ember, akiről lógott a hős ruha.
- Rajtad a sor! -mutatott a kamerába félholt állapotban.
- JÓ, JÓ, JÓ, CSAK KÉRLEK NE HALJ MEG!- ordítottam a tv-nek. Iszonyatos bűntudatom volt amiatt, hogy délelőtt rácsaptam a telefont. Zokogtam apuval együtt amíg Hawks megpróbálta elérni őt. A telefon kicsöngött.

                 2 hónappal késöbb

Fekete ruhában voltam, október volt. Temettünk. Kisétáltam a konyhába, ahol a fiúk már vártak rám.
- Mehetünk? - kérdezte apu
- Igen. - suttogtam
Kimentünk és bezártuk az ajtót. All Might kint várt minket. Azóta már tudtunk vele beszélni, és bocsánatot is kértem tőle. Húztam magam után a sárga bőröndömet, mert rögtön a temetés után mentünk a reptérre All Mightal. Beültünk apu kocsijába, az anyós ülésen All Might, mi gyerekek meg hátul Hawksszal. 30 percig tartott az út, amíg megérkeztünk a temetőhöz. Nagyon sok olyan ember volt ott, akit egyáltalán nem ismertünk, de anya itt Amerikában híres hős volt, szóval gondolom sokan akarták leróni a tiszteletüket a sírnál. Bementünk elfoglaltuk a helyünket, és kezdőtött a temetés. Nem sokra emlékszem, mert zombi állapotban voltam, és üres tekintettel bámultam magam elé. Arra emlékszem, hogy apu mondott egy szép beszédet, aztán anyut végleg a földbe helyezték. Ennyit jelentett nekem a temetés, csak anyu volt benne fontos, talán. Aztán All Mightal elmentünk a repülőtérre, és Tokióba repültünk. Nem volt nagyon érdekes az út, elbeszélgettem All Mightal, arról, hogy mi is volt az a csata, hogy milyenek az osztály társaim.  Aztán leszállt a gép.