Gyűlöllek, Szerelmem

4.

Nem kis meglepetés ért, amikor megtudtam, hogy Itachival egy szobában fogunk aludni. Nem mintha luxus szobára számítottam volna, külön pincérrel meg takarítóval, de azért elég nagynak tűnik ez a rejtekhely ahhoz, hogy mindenkinek saját szobája legyen. De nem baj, legalább nem leszek egyedül.
Alváshoz készülődve a fal fele fordultam, de képtelen voltam lehunyni a szemem. Lassan végigfolyt az arcomon egy könnycsepp, majd a párnámra kenődött. Eddigi életem során profivá váltam abban, hogy ne mutassam ki az embereknek a valódi érzéseimet. Szerettem, ha erősnek láttak, ha úgy vélték, hogy lelkileg mindig a toppon vagyok. De jelenleg ez egyáltalán nincs így. Most  hogy nem lát senki, már nyugodtan sírhatok. A könnyeim folyamatosan áztatták az arcomat, de igyekeztem csendben maradni. Nem akartam, hogy Itachi észrevegyen. Ráadásul zavarni se akartam, terhelni a saját gondjaimmal pedig végképp nem.
A gondolat, hogy soha többé nem láthatom a szüleimet, elviselhetetlen volt. Azok az elmebeteg idióták hidegvérrel megölték őket, nekem pedig csatlakoznom kellett hozzájuk, ha túl akarom élni. A szüleim gyilkosaival dolgozok egy szervezetben, de legaláb nem az a perverz Hidan lett a társam. Itachinak sokkal jobban örülök, ő normálisnak tűnik. Már amennyire normálisnak mondható az, aki lemészárolta a saját klánját. Szép kis társaságba keveredtem...
A párnám már nedves volt a rengeteg könnytől, ami ráhullott, de azok még mindig nem apadtak el. Hirtelen egy kezet éreztem a derekamon, ami lassan átölelt. Levegőt is elfelejtettem venni a meglepettségtől. Itachi óvatosan befeküdt mellém, és a hátam kezdte simogatni. Szerintem még a könnyeim is elfelejtettek potyogni egy pillanatra. Minden érintése bizsergést váltott ki belőlem, és érzetem, hogy totál vörös az arcom. Egész idő alatt szótlanul feküdtünk egymás mellett, én a szemeimet törölgettem, ő pedig folyamatosan a hátamat simogatta. Egy idő után elapadtak a könnyei, gondolom már elfogytak, ekkor Itachi megszólalt.
- Mostmár megnyugodtál?
- Fogjuk rá- mondtam.
- Szeretnéd, ha itt aludnék veled?- kérdezte, mire elkerekedett szemekkel bámultam magam elé.
- Ha neked nem lenne gond, akkor hálás lennék érte- válaszoltam végül.
Így történt, hogy Itachi már a legelső északán mellettem aludt.
Reggel álmosan ültem fel az ágyamban, immáron egyedül. Itachi a sajátján ült és szórakozottan figyelt.
- Legalább fél órája kérlellek, hogy kelj fel- mondta.
- Miért nem löktél le az ágyról, akkor felébredtem volna...- közeltem vele, mire elröhögte magát.
Én is elmosolyodtam, és kinyújtóztattam a karjaimat. Itachi figyelte minden mozdulatomat, majd odasétált hozzám és kezembe nyomta a köpenyem.
- Öltözz fel, küldetésre megyünk- mondta.
- Miféle küldetésre?
- El kell fognunk az Egyfarkút.
- Az Sunagakuréban van, ugye? Sivatagi Gaara a junchuurikije.
- Ezt honnan tudod?- kérdezte meglepetten, miközben kifelé sétáltunk a rejtekhelyről.
- Egyszer megszálltunk ott  a szüleimmel pár napig, akkor hallottam. Ha nem tévedek, jelenleg ő a Kazekage.
- Ez így igaz. Jók voltak a forrásaid.
- Aha- mosolyodtam el.- Nem lesz vele könnyű dolgunk. Azt mondják nagyon erős.
- De mennyire. Viszont el kell hoznunk, a parancs az parancs.
- Ja, ezt tudom.
Sietősre véve a figurát gyorsítottunk a tempón, így haladtunk tovább Sunagakure felé.