Gyűlöllek, Szerelmem

16.

Lassan kezdtem azt hinni, hogy igaza van. De mégis... valami nagyon nem stimmel most ezzel a világgal.
A következő pillanatban kipattantak a szemeim. Ott feküdtem, ahol nemrég Madara ellen küzdöttünk. Felnéztem az égre, de már nem a vörös Holdat láttam ott, hanem a Napot. Mindenki akkor ébredezett mellettem. Amikor lassan felálltam, észrevettem Itachit és a többieket is sorjában. Ez már biztosan a valóság, de akkor az amit láttam, mi lehetett? Odaugrottam Itachihoz magyarázatot remélve, amit kérdés nélkül megkaptam.
- Egy álomvilágban voltunk. Bármit is láttál, nem volt valóságos- mondta.
- Mikor tanultál meg gondolatot olvasni?- kérdeztem szórakozottan, mire csak elmosolyodott.
Aztán Naruto és Sasuke ugrott mellénk vigyorogva.
- Megmentettünk mindenkit!- öklözött Naruto boldogan a levegőbe.
- Aha...- motyogta Sasuke.- Itachi, ti most...?
Itachival összenéztünk, de nem tudtunk mit válaszolni. Most, hogy legyőzték Madarát és vége a háborúnak, minket ismét ellenségnek titulálnak a falvak vezetői.
- Uchiha Itachi!- hallottunk meg egy hangot a hátunk mögül, mire mind megfordultunk.- Én, mint Konohagakure ötödik Hokagéja... örömmel köszöntelek újra a faluban.
Pislogás nélkül bámultam a szőke nőre. Úgy látszott, hogy ezt nagyon is komolyan gondolja.
A csendet Naruto szakította meg, aki odalépett mellé.
- Legalább valami értelmeset is csinál, Tsunade-banya- mondta, mire az ötödik egy nagyott vágott rá.
- Befogtad?!
- Nyugi már, csak vicceltem- mentegetőzött az Uzumaki.
- Akkor a kérdésedre válaszolva, Sasuke...- kezdte Itachi.- Visszamegyünk veletek a faluba.
Sasuke nem akarta túl érzelgősnek mutatni magát, de én láttam rajta, hogy mennyire örül legbelül.
Ameddig meneteltünk vissza Konohába, végig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen is lesz tartozni valahová. Hiszen eddig az életem bújkálásból és menekülésből állt. De most mindez megváltozik. Hála annak, hogy segítettem Madara ellen, engem is befogadnak Konohába. Legalább a Hokage elmondhatja magáról, hogy a világ utolsó Hagoromója az ő falujában lakik.
Naruto egész út alatt arról mesélt, hogy hogyan győzték le Kaguyát (akiről még mindig nem tudom, hogy ki volt, mert Naruto nem tudta elmagyarázni, Sasuke pedig nem vette hozzá a fáradtságot, de lényegtelen). Örültem, hogy ennyire feldobta őt ez az egész. Elképesztő, mennyire lelkes volt végig.
Amikor visszaértünk Konohába a csapat szétszéledt. Én a két Uchiha fivérrel haladtam tovább. Ha belegondolok, egész szép társaság verődött össze. A két utolsó Uchiha és az egyetlen Hagoromo, igazi "veszélyeztetett fajok" társasága. Most, hogy magunkra maradtunk, Sasuke és Itachi sokkal felhőtlenebben beszélgetett, és én is igyekeztem néha belekapcsolódni, de a gondolataim általában elvonták a figyelmem. Végül kis csapatunkkal éjszakába nyúlóan beszélgettünk az Uchihák házában. Természetesen csak miután körbevezettek az épületben. Fura volt belegondolni, hogy ezek ketten itt nevelkedtek fel.
Amikor végre elmentünk lefeküdni, én Itachi mellkasára hajtva a fejemet merültem álomba. Tudva, hogy végre része lehetek egy közösségnek és nyugodt életet élhetek, amiben nem kell folyton menekülnöm, hosszú idő után először (de megsúgom nem utoljára) mosolyogva aludtam el.
Itachival az oldalamon már nem féltem semmitől és senkitől. Azt mondta, hogy megvéd és én hittem is neki. Jól tettem, hogy adtam neki egy második esélyt, már biztos vagyok benne, hogy többé nem fog hazudni nekem. Ettől a naptól kezdve nem koncentrálok másra, csak kettőnkre és a boldogságunkra.