- Jelenleg szünetel, folytatás hamarosan!❤️ -
Miután a tinédzser évei nagy részét a New York-i rendőrség köreiben töltötte, Alice Russell úgy véli, már nem sok minden lepheti őt meg odakint. Látott már vért, hallotta az összes kegyes és kegyetlen ha...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Reed -
A szekrénybe akasztott fekete öltöny, ami kizárólag jeles alkalmakkor volt viselve, már jó ideje érintetlenül állt ott, így kissé kelletlenül akasztottam le a helyéről és jöttem rá, hogy csupán egy kis időre, de kénytelen leszek megszabadulni a bőrdzsekimtől, s felvenni egy sokkal formálisabb kinézetet. Annak ellenére is, hogy ez mennyire nehezemre esett abban a pillanatban.
Mégis, mindegy volt mennyire mutattam volna fel a középsőujjamat mindenkinek, aki ma a Központba érkezik, mondhatjuk úgy moderálnom kellett magam, legfőképp hogy elkerüljem a szúrós tekinteteket a saját családom részéről.
Nyugtalanul igazgattam a sötétkék nyakkendőmet a tükörben, habár volt egy olyan érzésem, már vagy három perce semmi változást nem értem el rajta és ezután sem fogok, de még mindig jobb volt ezzel foglalkozni, mintsem azzal ami kint vár rám és ami miatt inkább szorítanám el a nyakamat a selyem anyaggal, mintsem igazgatnám, hogy tökéletes legyen.
A falon lévő órára pillantottam, ami végképp tudatosította bennem, hogy néhány pillanat és szembe kerülök az ördöggel, a rossz megtestesítőjével, vagy éppen az emberrel, akinek mindig azt mondták, hogy hálával tartozom.
Bár én magam még egyszer sem tudtam normálisan megfogalmazni, mégis mi az amiért hálásnak kéne lennem.
Mondhatjuk úgy, biztos van olyan ember, akinek alacsonyabb a tűréshatára, aki eleve inkább lelépett volna a francba, de míg néhányan tudnak nemet mondani a saját apjuknak, nekem nincs ilyen lehetőségem, és igazából sosem volt. Ezt kifejezhetném oly módon is, hogy már azelőtt el volt döntve a sorsom, hogy egyáltalán léteztem volna, így meg sem lepődtem, miután hamarabb ültem rendőrautóban, mint egy iskolabuszon, vagy éppen előbb láttam apámat fegyvert fogni, mintsem virágot adni anyámnak.
Arról meg már főleg nem ejtenék szót, hogy az eddigi életem jelentős részét nem a saját szabályaim szerint játszottam, csupán egy kibaszott bábu voltam apám játékában, amit végül nevetségesen elbaltázott, és most, így két év múlva, azért szívesen megkérdezném ki nevet a végén, ha már sosem volt lehetőségem megmondani neki mit gondolok a beteg játékairól.
Ritmusos kopogás hallatszódott az ajtó felől, azonban egy szót sem kellett szólnom, a barna hajú illető kitárta az ajtót, éppen annyira hogy beférjen rajta és összeakadjon a tekintetünk a tükörben.
- Most engedték be őket a kapun – közölte, mire 180 fokos fordulatot vettem és ezáltal szembe kerülhettem azzal a kétségbeesett arccal, és aggódó tekintettel, amit nagyon próbált leplezni, de még a vak is látta, hogy ez közel sem az a megszokott magabiztosság, amit általában árasztott magából és amivel bár a tudta nélkül, de mindig lenyűgözött. Még akkor is ha tudtam, ez nem mindig volt valódi, de mégis el tudta játszani olyannyira, hogy elhiggyük neki.
- Mindjárt megyek – sóhajtottam, és elszakítottam a tekintetemet az aggodalommal töltött kék szempárról, noha még így is éreztem, ahogy minden mozdulatomat figyelemmel követi tovább. Vetettem még egy utolsó pillantást magamra a tükörben, mire mondjuk konstatáltam, hogy kellően meggyötört kinézettel áldott ma meg az ég, így feltételezem erre is kapok majd néhány kurvára felesleges megjegyzést, de ez legyen a legkevesebb.
- Remélem tudod, hogy bármikor leléphetsz – jegyezte meg a barna hajú lány, amint mellé értem, kicsit sem készen állva arra, hogy kilépjek a néhány méterre lévő fekete ajtón és már csak pár lépés válasszon el a viszontlátástól. – Majd kitalálok valamit.
Noha értékeltem az igyekezetet, azért megmosolyogtatott a tény, hogy azt hiszi most is egy kaszinóban vagy bárban vagyunk, ahol kedvére az ujja köré csavarhat bárkit és szédíthet a hazugságaival – pont ahogy tanítottuk. Azonban Anthony Jenkins minden volt csak könnyű eset nem, főleg ha arról volt szó, hogy kiszagolja ha valami bűzlik.
- Látszik, hogy nem ismered még az apámat – ráztam meg a fejemet egy hitetlen mosollyal az arcomon.
- Ő sem engem – felelte felhúzott szemöldökkel, mire kénytelen voltam beismerni, hogy nem is tudom kinek lesz keserédesebb ez a találkozás.
Ugyanis mondhattam bármit az apámról, ha volt még valaki, aki aztán fenekestül fel tudta forgatni másnak az életét, aki néha annyira piszkosan játszott, hogy még nekem is tudott újat mutatni és akinek a nem is sokszor igent jelentett, az Alice volt, de ő volt az egyetlen, akit nem tudtam utálni ezért.
