✔ Selfish love (SHINee ff) ✔

32. fejezet

- Már rég meg kellett volna mondanom – kezdett bele JongHyun alig hallhatóan.

- Mit? – suttogta SeoYeon, belefeledkezve a mélybarna szempár különleges ragyogásába.

- Azt, hogy szeretlek – hajolt közelebb, homlokát megtámasztotta SeoYeon homlokán. – Szeretlek, Kismadárka. Mióta először a karjaimban tartottalak – suttogta immáron lehunyt szemekkel, s közben lassú csókba hívta őt.

SeoYeon végleg megadta magát a rátörő érzéseinek, minden tapasztalatát összeszedve viszonozta JongHyun közeledését. Reszketve ugyan, de ajkai közé szorította JongHyun alsó ajkát, majd a felsőt ízlelte meg, s ahogy érezte, hogy a fiú is egyre biztosabb a dolgában, úgy bátorodott fel ő maga is. Azt a kicsiny távolságot is leküzdötte, ami korábban kettejük között volt, közelebb csusszant JongHyunhoz, szorosan átfonta a fiú nyakát, mellkasát az övéhez préselte. Megszűnt számukra létezni a külvilág, hiába is tudták az illemet, képtelenek voltak tovább parancsolni a saját érzéseiknek. Átadták magukat a múltnak.

Már a kis hangszerbolt is a zárórához közelített, amiről a szerelmesek teljesen megfeledkeztek, pedig SeoYeonnak mindig is erőssége volt az időpontok betartása. Azonban most nem tudott elszakadni JongHyuntól és a csókjaitól.

- Khm. – Egy halk torokköszörülés érkezett a fiatalok háta mögül, mire ijedten reppentek szét. – Bocsánat, hogy zavarok – mentegetőzött Choi úr. – Tudom, hogy milyen fiatalnak és szerelmesnek lenni, sőt, milyen a kettő együtt, de szeretnék bezárni és lepihenni – elmosolyodott, ahogy SeoYeonra nézett, majd illedelmesen meghajolt picit.

- Bocsánat, Choi úr! – pattant fel sietve a lány és ruháját kezdte igazgatni szégyenlősen. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtunk a boltban! – vágta derékszögbe magát.

- Az én hibám! – emelkedett fel JongHyun is és SeoYeon mellé lépett. – Kérem, bocsásson meg, hogy ilyen sokáig raboltuk az idejét! – dőlt meg az idős úr előtt.

- Ugyan már, gyerekek – legyintett egyet jó kedélyűen. – Nem kell itt a magyarázkodás, tudom én, milyenek a fiatalok! Nekem is van egy fiam, pont ilyen habókos gyerek, mint ti vagytok. Na, még bezárom a hátsó ajtót, addig van még egy kis időtök, utána viszont tényleg mennetek kell, gyerekek.

- Már itt sem vagyunk, Choi úr! – hajlongott megállás nélkül SeoYeon.

- SeoYeon?! – kiáltott a lány után a boltvezető, mire az hirtelen megtorpant és megfordult.

- Igen, Choi úr?

- Jó végre mosolyogni látni, SeoYeon – jegyezte meg kedvesen, JongHyunra pillantott, aztán megint SeoYeonra nézett. – Bizony-bizony – mosolyogta maga elé. – Nem mindennapi pár vagytok.

Choi úr ezzel ismét araszolni kezdett a hátsó kijárat felé. Öregesen és kissé csoszogva pakolta lábait egymás után, megrökönyödött teste lassan haladt előre. SeoYeon szótlanul figyelte a boltvezetőt, apró sóhajok szöktek ki a száján, ahogy utolsó megjegyzésén kezdett morfondírozni. Valóban ennyire látszana a különbség a lányon? Ráadásul ilyen rövid idő alatt?

- Indulhatunk? – lépett a lány mellé JongHyun, bal karját a derekára vezette.

- Persze – motyogta maga elé. – Csak furcsa volt Choi úr. Vagyis amit mondott.

- Melyik mondatára gondolsz? – kíváncsiskodott.

- Ami minket illet.

- Azaz? – bújt még szorosabban a lányhoz, mindkét karjával átfonta a derekát, állával megpihent SeoYeon jobb vállán, mellkasát a hátához nyomta.