✔ Selfish love (SHINee ff) ✔

33. fejezet

Végül elsötétült minden és halk zongoraszó verődött vissza a falakról, aztán nem sokkal később a dobok lágy dallama és a gitárhúrok csengése. A három lány tökéletes szinkronban emelte tekintetét a pódiumra, ami fakó fényben kezdett úszni, s ahol ezúttal nem a megszokott énekes ácsorgott a mikrofonállvány mögött. SeoYeon szempárja elhomályosult, mikor elértek hozzá az első hanghullámok, s meglátta JongHyunt, aki egy mikrofont szorongatott az ujjai között. A legidősebb lány ajkához emelte jobb kezét, szeméből kicsordult az első könnycsepp, csodálattal telve hallgatta a fiút.

A másik két lány közelebb lépett meghatódott barátnőjéhez, egyikük derekára simította karját, míg a másik vállára szorított gyengéden és megértéssel telve. SeoYeonhoz hasonlóan ők is ámulattal figyelték a fiúk játékát, ami a megszokottól jóval eltérőbb volt. Érezték mindhárman, hogy ez a rögtönzött fellépés, most csak és kizárólag nekik szól. Lehetne bárki a színpad előtt, sikoltozhatna bárki torka szakadtából, tudták, hogy nem érdekelné a Bandát, egyedül csak az, hogy a három lányt, kiket cselédekként nyertek egy játék során, most lenyűgözzék.

Még HaEun is elégedetten mosolygott és járatta fejét, ahogy figyelte KiBum mozdulatait, amik még kissé esetlennek tűntek a gitár mögött. Minden tudását összeszedve koncentrált a húrokra és a pengetőre egyaránt, nem akart kudarcot vallani a lány előtt. Remélte, hogy próbálkozásai ellenére, JongHyunnak mielőbb sikerül visszahódítania SeoYeont, így megszabadulhat a számára kényes pozíciótól és újra ő lehet az, aki hangszínével varázsolja el a néha makacskodó kedvesét.

MinRee bármennyire is próbált a négytagú csapat teljes egészére figyelni, képtelen volt rá. Csupán a dobok mögött ülő és lassú ritmust diktáló TaeMinre tudott összpontosítani. Se kép, se hang, egy újabb világháború is kitörhetett volna mellette, akkor sem lett volna hajlandó elfordítani csillogó pillantását a dobosról. TaeMin hosszú haját ezúttal hanyagul feltűzte, ám néhány rövidebb tincs még így is kikandikált a helyéről és sötétbarna szemére hullottak. Lüktető, fedetlen felkarja elnémította MinRee-t, csak a gombócokat tuszkolta le a nyelőcsövén bámultában. Túlságosan is vonzónak látta így a fiút, aki már az első találkozásukkor magával ragadta a lányt.

SeoYeon iparkodott megtartani lélekjelenlétét, hogy legalább ne kezdjen éktelen zokogásba meghatódottsága miatt, azonban ez egyre nehezebbnek bizonyult JongHyun hangját hallva. S ezen okból kifolyólag csak még bonyolultabb volt nem összeesnie abban a momentumban, mikor a fiú felé nyúlt jobb karjával, ezzel motiválva, hogy közelebb sétáljon hozzá. SeoYeonnak a földbe gyökerezett mindkét lába, nem tudott moccanni, hiába küszködött vele.

Végül JongHyun lépett kettőt a pódium széléhez, lábfeje már lelógott az emelvényről, majd lassan leguggolt, karját még mindig SeoYeon felé tartva, s tovább énekelve. Ajkaira lassan kúszott egy édes és kérlelő mosoly, ami bátorságot öntött a lányba. Ellökte magát a faltól és bukdácsolva előrébb merészkedett a mozgó emberseregben.

Elé érve JongHyun megfogta SeoYeon bal felkarját, még közelebb húzta a színpadhoz, aztán könnyedén és egyben óvatosan a fenekére huppant és lábait lógatva énekelt tovább a lánynak. Belefeledkezve a másik pillantásába. TaeMin és KiBum természetesen egyetlen másodpercre sem volt hajlandó levenni a szemét a falnál maradt lányokról, s már-már ők is az idősebbhez hasonlóan hívogatóan pilláztak korábbi cselédeik irányába.

JongHyun még jobban a közelébe csalogatta a lányt, ő maga is még kijjebb csúszott a pódiumon, s egészen SeoYeon arcáig hajolt. A dalban megbúvó parányi szünetet kihasználva piszkálta meg orrával SeoYeon orrát, és egyetlen apró csókkal hálálta meg a lány bátorságát.