Fekete fátyol borul az arcomra, halk zsivaj lüktet a koponyámban.
Lelkem ott egy tokban, a tok pedig a mellkasomban.
Bordáimat felszakítva, robban ki belőlem az önérzetem, s hagyja el a testem.
A testem mely kihült, fakó, élettelen.
De a lelkem nem szabadul, és ez nem véletlen.
Nem kárhozhat el, mert erre kárhoztatott. Túl nagy bűnben fogamtatott.
YOU ARE READING
Kifordult világ
PoetryVolt hazug a világom, és beszéltem róla őszintén is, ideje, hogy a dolgok kiforduljanak önmagukból. Miért is ne, ha egyszer őrült egy életet élünk...
