Kifordult világ

A mi kis csillagmajorunk

A nyelv rengetege, az elbeszélések
erdeje, s benne elrejtve az emlékek elfeledett embere.
Sorok közt a rejtelme, a régi iskolák egyetlen értelme, mert eszembe jutott a meséid estéje.
Hangod hallatán nyelt el az álom, hogy nem figyeltem jobban, azóta is bánom. Cserébe e sorokat most neked szánom.
Eszembe került mikor én olvastam neked, olvasókönyvem rám szúrósan meredt.
Horkoltál mellettem a rekamén ülve. Nem voltam akkor, csak tudatlan törpe. Ki gondolta volna, hogy mostan erre mutat majd a görbe.
Mélyen a gödörbe, örökkön a papírt gyötörve, hol tintával, hol festékkel, de sajnos túl kevés reménnyel.
Silánynak hívtak, felszínesnek, bennem a vágyak már nem olyan színesek, mondataim nem oly hímesek, soraim is csak véletlen rímesek.
A gondolataim rémesek, álmok foszlanak szét bennük. Elszaladnak, s világít a szemük.
Félek, nem vagy rám büszke, talán nem is leszel soha, értelmetlen és üres tetteim sora.
Bízzam magam a sorsra? Jól jönne néhány morzsa, útbaigazítás, hogy mégis merre menjek tova.