Szívembe zárva [KiriBaku - Befejezett]

17.fejezet

Bakugou hosszú ideig sírdogált a vállamon, némán. Amint sikerült neki egy kicsit megnyugodnia, hálás pillantással nyugtázta "segítségem", ami nagyon jól esett.

A nap további részében nem esett szó az esetről, még is elég feszült volt a hangulat az egész osztályban, amit a később érkezők nem tudtak hova tenni.

Kaminari próbált faggatni a mosdóban történtekről, de ha még akartam se tudtam volna sok mindent mondani. Csak hagytam, hogy kisírja a vállamon magát, ennyi volt az egész.

A nap aránylag hamar eltelt, és mire feleszméltem, már az ágyamon fekve találtam magam, fáradtan felsóhajtva, bámulva a plafont.

El sem hiszem, hogy ennek a hétnek is vége...

Ilyenkor néha úgy érzem túl gyorsan telik az idő, de a helyzet nem sok javulást mutat, mármint tény, most szakítottak, de kétlem, hogy változtatna ez bármin is...

Hirtelen kopogásra kaptam fel a fejemet.

- Igen? - kérdeztem visszarázódva a valóságba.

Az ajtó amint kiszóltam, kinyitódott, majd Bakugou lépett be rajta, láthatóan nem túl fényes állapotban. Én csak meglepetten pislogtam rá, viszont ő nem szólt semmit, csak lassan lépkedett felém.

Amint mellém ért, - mivel még azóta sem ültem fel - egyszerűen rám dőlt, majd vállamba fúrva fejét, markolt bele fekete felsőmbe. Egy pillanatig csak sokkoltan pislogtam magam elé, majd kicsit összeszedve magam, felfogva a történteket, a szőke hátára vezettem a kezemet.

Ő csak ha lehet, még jobban hozzám bújt, mire fellángolt bennem a félelem, hogy hátha meghallja heves szívverésem. Viszont ezt hamar elhessegettem. Jelenleg van elég baja...

És valójában nekem is borzasztóan jól esik, hogy hozzám jött, mint vigasztaló személyhez.

Percekig így feküdtünk. Én már épp kezdtem volna elveszni az illata okozott mámorban, amikor is hirtelen megszólalt.

- Rossz ember vagyok? - kérdezte komolyan, mégis mérhetetlen keserűséggel hangjában, miközben még csak meg sem moccant.

Hogy én hányszor felteszem magamnak egy nap ezt a kérdést... Tudom mire gondol. Tudom milyen a viszonzatlan szerelem. Magában keresi a hibát, ahogy én is állandóan, hiszen a kiválasztottunk tökéletes, ő nem hibázhat, legalábbis ezt gondoljuk.

A szerelem elvakít, sokszor nem látjuk a másikban a rosszat, az egy teljesen más oldal, és amikor ez végleg a felszínre bukik, már késő.

- Nem - válaszoltam tömören - Nem vagy az. Nem tehetsz róla, hogy az a csaj egy ribanc... - amint kiejtettem utolsó szavam, fájdalmasan felszisszent.

Amit akkor mondott, az indulat miatt mondta, nem tudta kezelni a dühkitörését, a hirtelen jött fájdalmat, azt mondta amit jelent pillanatban érzett, gondolt róla.

Még most sem tud rá úgy tekinteni. Még mindig szereti, ez egyértelmű. Egy szerelem nem lesz egyik percről a másikra semmis.

- Hibáztam? - kérdezte néhány percnyi néma csend után.

- Számtalanszor - válaszoltam az őszinte igazt - Viszont nem itt és most! Jó ember vagy, mindenki az, csak meg kell látni bennük a jót... Tudod sokaknak nehéz ez. Az emberek viselkedése... annyira különböző... Nem tudjuk a másiknak milyen gesztus, mit jelent. Bár nem hinném, hogy ő rossz embernek gondolt - tértem vissza az eredeti témára, rövidke merengésemből - Csak.. másra vágyott. Igen. Lehet, hogy kihasznált. Sőt talán biztos. Megvolt rá az oka, már az is annak számít ha csak rosszat akart neked, de annak is újabb oka van... Tudod mindenki kiszámíthatatlan. Nem tudhatjuk kiben bízhatunk. Ki miért fog minket gyűlölni vagy épp szeretni... Ne magadban keresd a hibát, de már másban sem... Már nincs értelme. Senkit se kell már hibáztatni. Megtörtént és kész. Már nem tudunk vele mit kezdeni, bele kell törődnöd, bármennyire is nehéz lesz... Tudom, hogy képes vagy rá. Erős ember vagy! - mosolyodtam el biztatóan, miközben ő óvatosan rám emelte tekintetét, melyre már rászáradtak a könnyek.

- Mikor lettél ilyen bölcs? - mosolyodott el halványan, mire még jobban szélesedett cápa vigyorom.

- Örülök, hogy megmosolyogtattalak! - emeltem egyik kezem óvatosan arcára, mélyen skarlát vörös tekintetébe fúrva enyémet. Számtalanszor képes lennék elveszni bennük...

Valójában csak ekkor eszméltem fel. A helyzet. A közelsége. A cselekedeteim. Az őszinteségem...

Annyira zavarba jöttem... Hirtelen kaptam el kezem arcáról, miközben élesen beszívva a levegőt ajkaimba martam.

- Kiri? - pislogott rám meglepetten - Minden rendben? - kérdezte aggódóan - Jól vagy? Nagyon vörös az arcod... - emelte kezét óvatosan az említett ponthoz, mire idegesen emeltem el onnan kezét, megpróbálva felüli, ami nem volt olyan egyszerű úgy, hogy rajtam feküdt. Így elég szerencsétlen helyzet alakult ki, mire inkább csak kezeimbe temetve arcom, egy "sajnálom"-ot elmotyogva - Miért kérsz bocsánatot? - folytatta az állandó kérdezést Bakugou, ami csak megnehezítette a dolgom.

- É-én csak... - pillantottam rá lopva, de egyszerűen nem tudtam mit mondani.

- Kiri? Mi ez a hirtelen változás? Valami rosszat mondtam? Olyan rémültnek tűntél hirtelen... - emelte el kezeimet arcon elől, miközben aggódva fürkészett.

- N-nem... Nem... - dadogtam, próbálva elhúzódni.

- Nem értelek... - sóhajtotta picit eltávolodva tőlem, mire megkönnyebbülten dőltem hátra - Nem mondod el, ugye? - kérdezte oldalra döntött fejjel, mire egy pillanatra összeszorítottam szemeim, majd egy mély levegő kíséretében, kihúztam magam, miközben óvatosan szemeibe néztem.

- Cs-csak egy picit zavarba jöttem... - árultam el az igazat, melyet egy szempillantás alatt hazugsággá változtattam - Hirtelen... B-beugrott... Mina...  - nyögtem ki, zavartan piszkálva a takaróm, egy kis hitelesség elérése érdekében.

Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy mikor kezdtem el ilyen rendszeresen hazudozni... De még is... A magam érdekében nincs más lehetőségem. 

Viszont ezúttal ez a hazugság, a vesztemmé vált...

- Az a Mina, akit néhány napja visszautasítottál? - sötétült el hirtelen tekintete, a kérdése által pedig képes volt pillanatok alatt teljesen ledöbbenteni.