Akaratomon kívül 3 - Aki Szeret Az Sokat Veszíthet |Befejezett|

14.

Tara minden további nélkül vetette bele magát a színes kavalkádba, miközben elkezdtek kibontakozni előttünk a támadóink alakjai.

- Senkit nem ölünk meg, csak kiütjük őket! - Emlékeztettem a többieket a megbeszéltekre, amikor Tara hatalmas tűzcsóvával mutatkozott be.

- Igen, nagyon oda fogok figyelni, hogy nehogy bántsam a katonákat. - Követte Ethan Tarát.

- Sajátjaink is lehetnek közöttük! - Próbálkoztam.

- Elindultunk. - Jött apám hangja a fülembe.

- Szuper. - Próbáltam koncentrálni, miközben mindenki eltűnt mellőlem, és bevetette magát a harcba. A színes füst kezdett eloszlani, és a folyosókat szúrós szag járta be. - Mike, jól látsz?

- Tökéletesen. - Válaszolt Mike, aki a furgonból követte az eseményeket. Egy kamerán keresztül látott minket, amit Aaron (egyébként ezüst-flitteres) övére erősítettünk.

- Tartsátok fel őket, amíg megérkezünk! - Jött apám utasítása.

- Nem kell kétszer kérni. - Néztem a barátaimra, akik teljesen elvesztek a kavalkádban. Elvettem a kezemet a fülemtől, és a többiek felé fordítottam a tenyeremet. Beharaptam a számat, amikor rájöttem, hogy ha elkezdek széllökésekkel támadni, feloszlik a füst, és meg fogják látni, hogy kevesen vagyunk, méghozzá mind fiatalok. A zűrzavar egyenlőre nekünk kedvezett. Nem tudták, hányan vagyunk, és hogy egyáltalán kik, így nem tudták, mit kellene tenniük.

Egy vállrándítással közelebb léptem, és kellett pár másodperc, hogy kitisztuljon a látásom. Épp időben vettem észre a felém közeledő öklöt, így kitértem előle, és megragadtam a hozzá tartozó kezet. Csavartam rajta egyet, majd hason rúgtam a támadómat. Elesett, de egy ugrással ismét talpon volt, és most szemtől szembe álltunk egymással. Egy velem egyidős, szőke fiúval volt dolgom, akinek éppen gyűlölködő grimaszba torzult az arca. Továbbra sem szerettem volna használni a képességemet, így felé rúgtam, de ezúttal őrületes gyorsasággal tért ki előle, és mögém került. Gondolkodás nélkül hátra rúgtam, és ezúttal a lábam célba is ért. Felé fordultam, és még épp láttam, ahogy odébb gurul.

Megtöröltem az izzadt homlokomat, miközben eszembe jutott, hogy miért is olyan veszélyesek ezek a katonák: sokkal gyorsabbak és erősebbek nálunk. A barátaim arcát kerestem a tömegben, egyre feszültebben.

Épphogy megpillantottam Ethant, aki gyakorlott mozdulatokkal osztotta az ütéseket, amikor valami a hátamnak csapódott. Hanyatt vágódtam, és minden levegő kiment a tüdőmből. Levegő után kapva a hátamra fordultam, amilyen gyorsan csak tudtam, és ismét a támadóm szemébe nézhettem. A szőke fiú feltehetően egy vízilabdával támadott hátba, ugyanis éppen egy újat formált fekete ujjai közt. Szemét ezúttal teljesen elöntötte a sötétség, de még így is éreztem, hogy egyenesen a szemembe néz. Abban a pillanatban, hogy emelte a kezét, odébb gurultam, de még így is súrolt az elképesztő sebességgel hasító vízlabda.

- Már az étteremben vagyunk. - Hallottam meg apám hangját, de nem tudtam válaszolni.

- Siessetek! - Mondta helyettem Tyler, hallhatóan két ütés között. Meg akartam keresni a többieket a tekintetemmel, hiszen mégiscsak nekem kellett volna figyelni a csapatra, de nem vehettem le a szemem a fiúról, aki egy ugrással próbált meg mögém kerülni.

- Szeretsz hátba támadni másokat? - Szűrtem a fogaim közt, miközben próbáltam úgy forogni, hogy mindig lássam.

Sajnos eszméletlenül gyors, és hajlékony volt, így egy ügyes mozdulattal ismét mögöttem volt, és nem tudtam időben megfordulni. Átvetette a karjait a nyakamon, és szorítani kezdte. Már nem lepődtem meg, hogy milyen erős, a karjai mintha acélból lettek volna. Elkeseredésemben belekarmoltam a csuklójába, mire engedett a szorítása, így fellendítettem magam, és a lábaimmal belekapaszkodtam a nyakába. Miközben a fejem kicsúszott a karjai közül, a maszk leesett a fejemről, viszont sikerült a földre tepernem.