Akaratomon kívül 3 - Aki Szeret Az Sokat Veszíthet |Befejezett|

20.

Hiába kaptam vissza a régi szobámat, az éjszakát álmatlanul töltöttem. Folyamatosan apám szavai jártak a fejemben arról, hogy Peb mindig előttünk jár egy lépéssel. Igaza volt, de nem tudtam, mit tehettünk volna. Talán az információval, amit Hullócsillagtól kaptunk, kezdhetünk valamit. Valami van azzal a régi házzal, és ki kellen deríteni, hogy mi.

Miközben a lehetőségeinken gondolkoztam, kikeltem az ágyból, és a bementem a fürdőszobámba arcot mosni. Miközben átszeltem a szobámat, elfogott egy jóleső érzés. Otthon voltam. Itt minden az enyém volt, és szerencsére senki sem járt a szobámban, amióta el kellett hagynom azon a szörnyű napon. Még mindig bent lógtak a ruháim, amiket nem vittem magammal, a barna színű ruhásszekrényemben. A sminkes kellékeim ugyanúgy voltak kiszórva a fürdőben egy kis asztalra. Az éjjeli szekrényemen pedig ott állt a kedvenc ékszeres dobozom, tele fekete, halálfejjel díszitett ékszerekkel.

Mosolyogva mostam fogat, majd belebújtam az egyik kedvenc sortomba, és egy sötét színű pólóba. Magamra aggattam pár nyakláncot, amik hűvösen érintették a bőrömet, majd elkészítettem egy egyszerű sminket, és elindultam reggelizni.

És bár a reggeli rutinom a boldog, egyszerű időket idézte, amikor még minden a megszokott kerékvágásba ment, ideje volt szembe nézni a valósággal. Amint kiléptem a szobámból, apámba és Aidenbe ütköztem. Apám éppen hevesen magyarázott valamit, Aiden pedig a megszokott nyugodtságával bólogatott válaszul.

Amikor apám megpillantott, magához intett, így hozzájuk léptem.

- Jó reggelt! – Álltam meg mellettük kissé idegesen. Hirtelen teljesen tudatába kerültem a ténynek, hogy semmi sem olyan, mint régen. Nem gondolkozhatok a múlton, amikor a jövővel kell foglalkoznom. Mostantól tervekkel és taktikákkal kell foglalkoznom, nem pedig az ékszereimmel, vagy hogy milyen sminket tegyek fel.

- Jó reggelt! – Biccentett apám. – Üzentem a Vihar közösségnek. Megírtam nekik a győzelmünket. Ma este eljönnek páran tőlük, és elkísérik azokat, akiket ott hagytunk. – Ismertette a legújabb fejleményeket. Bólintva vettem tudomásul. – Holnap pedig egy tárgyalást szervezünk a két közösség szövetségével kapcsolatban. Ma délután beszéljük meg a részleteket a szövetséggel kapcsolatban. Szeretnél csatlakozni? – Kérdezte, engem pedig elöntött a büszkeség. Apám legtöbbször beavatott a közösség ügyeibe, és meghallgatta a tanácsaimat, de sosem voltam teljes jogú tagja a megbeszéléseknek. Régen mindig Aiden és Isaac voltak, akik első kézből értesültek a fejleményekről, most pedig mintha Ethan került volna be apám legszűkebb körébe, aminek kifejezetten örültem, ugyanis bármennyire is nagy szája volt, nagyon tehetséges volt ezen a területen, és mindig is hűséges volt apámhoz. Csakhogy én is bizonyítottam az utóbbi napokban, és ezt apám nem hagyhatta figyelmen kívül. Én is a szívemen viseltem a közösségünk sorsát, és szerettem volna tisztában lenni vele, hogy hogyan állunk.

Már majdnem rá vágtam, hogy persze, részt akarok venni a megbeszélésen, de eszembe jutott egy ígéretem. Szomorúan csóváltam meg a fejemet.

- Ma délutánra már elígértem magam. – Mondtam, apám pedig bólintott egyet. Nem kifejezetten rázta meg a tény, hogy kihagyom a megbeszélést, bár tudtam, hogy szerette, amikor a közösség dolgaival foglalkozom. Mindig is örült, hogy érdeklődőm a téma után, és büszke volt rám, amikor előálltam egy-egy jó ötlettel.

Megfordultam, és az étkező felé vettem az irányt. Mosolyogva köszöntem a mellettem elhaladóknak. Tegnap óta mindenki máshogy nézett rám, mint azelőtt. Sosem volt sok barátom Candela közösségben, mivel a főnök furcsa lányának tartottak a legtöbben, így hozzá kellett szoknom, hogy mindenki hálásan tekint rám, és boldogan integet, ha meglát.