Életem a BMX

10/4

A tegnapi buli kicsit hosszabbra nyúlt és senki nem volt olyan állapotban hogy egyenesen haza találjon ezért fel ajánlottam,pontosabban megparancsoltam,hogy itt maradnak estére. És így lett az hogy a szobából kiérve sok alvó fiút láttam a nappalinkban. A fejem iszonyatosan fájt,ezért egy fájdalom csillapító után kiültem a teraszra az életmentő kávém kíséretében. Már egy ideje kint ültem amikor kinyílt a terasz ajtó és egy elég kómás Csepi lépett ki rajta.

- Reggelt!- köszönt.

- Jobbat.- mondtam .

- Én elmegyek egy kicsit sétálni.- mondta majd egy ölelés után kilépett a házból.

Miután Csepi elment sétálni szépen lassan felkeltettem a fiúkat. Csináltunk reggelit, de amikor már vagy hatszor hívtam a bátyuskámat nem vette fel.

- Mi a jó anyámat csinál?-kérdeztem magamtól.

- Kit hívsz?- kérdezte Tibi.

- Csepit, azt mondta,hogy elmegy sétálni de már vagy három órája fel se veszi a telefont.

- Szerintem elmegyünk és megkeressük.- mondta majd Hoci maradt velem és a többiek elindultak megkeresni.

- Nem kellet volna el engednem.- mondtam magamat ostromolva.

- Ne hibáztasd magad nincs semmi baja.

- Akkor miért nem veszi fel a telefont?-kérdeztem könnyes szemmel.

- Biztos csak lemerült. De ne beszéljünk erről,mondjuk beszéljünk rólatok. Akkor ti most együtt vagytok?

- Igen.- válaszoltam,,nagyon" széles szókincsel.

- Naa,nyugi nincs para. De még nem ismerlek nagyon úgyhogy mesélj valamit magadról.

- Oké,Vanesszának hívnak szeretek BMX-ezni, zozo barátnője vagyok, szeretem a csokit, Csepi a bátyám...

- Miii?!

- Nem úgy. Csak nagyon a szívemhez nőt és nem akarom elveszíteni. De te hogy álsz a csajokkal.

- Hát, sehogy volt pár de mindegyik olyan...

- Értem.

Majd ajtó nyitódás,mid a ketten felálltunk a kanapéról és néztem Zozót. Egy pillanat alatt le eset hogy mi van.

- Ugye nem?

- Vani,Csepit elütötték.

Itt nem tudtam semmit reagálni, vissza ültem a kanapéra és egyszerűen nem fogtam fel a helyzetet.

- Mennyünk!

Mondtam majd Hocival a nyomomban léptünk be a váróba,ahol Bence,Tibi, Kevin és a két Patrik voltak. Leültem Tibi mellé mellém Zozo ült le. Arcomat tenyerembe temetve,remegő kezekkel kezdtem el sírni. Amikor kilépett az orvos mindenki felé kapta a fejét.

- Jó napot maguk hozzátartozók?- mindenki bólintott- Csernevák Csepelt elütötték, a bal karja eltört a jobb pedig meg zúzódott. Bal boka szalagján részleges szalag szakadást észleltünk. Egy bordája eltört, ezen probléma folytán lélegeztető gépre raktuk. Agyrázkódás lépett fel az úrnál, ennek a mértékét nem tudjuk megállapítani. Belehet menni hozzá de egyesével,nyugtató hatása alatt van úgyhogy lehetséges hogy nem fog még felébredni.És ne beszéljenek olyanról ami miatt ideges lehet.

- Köszönjük.

Majd miután elment az orvos. Mindenki rám nézett vettem a célzást. Elindultam az ajtó felé,lenyomtam a kilincset és beléptem leültem az ágy mellett található székre és megfogtam a kezét. Nagyon rossz volt így látni őt, azt a személyt aki végig ott ált mellettem amikor bajban voltam,és velem együtt örült velem. De nem sírtam. De erről is õ jutott eszembe amikor azt mondtam hogy gyenge vagyok és azért sírok, de õ erre felemelte a fejem és azt mondta,hogy csak az erősek sírnak akik túl sok mindent viseltek már el. Felnéztem rá, az arca tele volt sebekkel, nagyon féltem hogy mi vár rám. Egyszer csak kinyitotta a szemét. Rám nézett majd azt kérdezte:

- Mi ismerjük egymást?- mondta rekedtes hangján.

- Igen, mi ismerjük egymást. Nem emlékszel semmire?-kérdeztem a sírás határán.

- Nem igazán, rémlik valami. De sajnos nem tudom ki vagy.

- Vanessza vagyok, akit a hugodként tekintettél. Tudod mi történt?

- Hát azt hiszem elütöttek.

- Igen,de senkire nem emlékszel?

- Nem igazán.

- Na de én megyek vannak itt akik akarnak veled beszélni.

Mondtam majd kisétáltam a kórteremből.Miután becsuktam az ajtót a falnak dőlve csúsztam le majd elkezdtem zokogni. Összetörtem, olyan mintha elvesztettem volna a bátjám. Nem akartam elhinni,hogy ez velünk történik meg. Zozo legugolt elém és átölelt.

- Ennyire gáz?-kérdezte.

- Nem emlékszik semmire,csak a balesetre. Senkire nem emlékszik. Ott ültem mellette amikor felébredt rám nézett és azt kérdezte hogy mi ismerjük- e egymást. Még kérdezgettem egy kicsit de amikor azt mondta hogy nem emlékszik nevekre,ott eltört a mécses. Inkább kijöttem.- mondtam sírva.

Majd a fiúk szép lassan bementek hozzá. Őket nagyából felismerte. Nagyon rossz érzés hogy mást felismer csak engem nem. Tehetetlen voltam, ezt a sors hozta így. Ennek nem így kellet volna történjen. De az élet nem leányálom. Tibi volt az utolsó, õ kihozott egy eltört telefont.

- A születési dátumod a jelszava.

Könnyes szemekkel beírtam majd a háttér minket ábrázolt ahogy éppen egy sütit kenünk egymás fejére. Mosolyogva gondolok vissza erre a sok emlékre,csak az a baj hogy csak én emlékszem erre. De mindent megteszek ahhoz hogy újra emlékezzen rám. Megnyitottam a snapchatet és megnéztem a képeinket. Azt is megnéztem hogy hogy vagyok neki beírva telefonjába. Messengeren Sister forever❤😍😍,nekem ugyan ez van csak brothe forever ❤😍😍. Lecsekkoltam hogy a telefonszámnál hogy van beírva. Egyetlenem❤❤ itt elkapott a sírás. Még soha nem szerettem senkit ( kivéve zozot) ennyire.Most azt akarom hogy én feküdjek ott, de tudom hogy akkor õ szenvedne és én ezt nem akarom. Nagy nehezen hazarángattak a fiúk és megígérték,hogy holnap már reggel bejöhetek. Nagyon féltem hogy az eddigi emlékeket kidobhatom a kukába egy baleset miatt. Még beszélgettünk zozoval majd elnyomott az álom

Na,hát itt lennék egy új résszel. Sokat kellet várni ezért bocsánatot kérek. Remélem tetszik,ha igen nyomj egy csillagot kommentek jöhetnek ha valami jó ötleted van és kövess be hogy ne maradj le a következő részekrõl. H