War of destiny ( Befejezett )

12. fejezet

Nem volt olyan nagy bejelentés Merlin terhessége, mint amikor a mágiáját fedték fel. Az ünnepség híre, a tűzhöz hasonlóan terjedt, és az ünneplés oka még inkább. Bizonyos üzeneteket küldtek szövetségeseiknek, és bár az ünneplés megtartásáig nem volt elég idő ahhoz, hogy bármelyik hamar megérkezzen, addig is gratuláló ajándékokat küldtek nekik.

- Biztosak vagytok benne, hogy ez jót fog tenni Merlinnek? - kérdezte Elyan aggodalommal a hangjában, miután a tanácsadók távoztak. A többi lovag szintén aggódva ülték körül az asztalt.

Arthur megtiltotta a férjének, hogy elkísérje, a tanácsadókkal folytatott tárgyalásra mert nem akarta, hogy a férfi felzaklassa magát, vagy rosszabbik esetben, bűntudatot érezzen. Azt akarta, hogy a boldog mosoly a varázsló arcán, a lehető leghosszabb ideig tarson. - Jelenleg nem akarom hogy emiatt aggódjon.

- Három nap telt el, uram, és az ötlettel szembeni ellenállásuk nem csökkent - mutatott rá Lancelot óvatosan.

- Ez nem igaz. Lord Vivold megjelent.

- Lord Vivold szinte olyan fiatal, mint te!

- Mi a véleményed, Percival?

- Az a véleményem, hogy a veled egy korúak nyitottabbak. Vannak fiatalabb urak, akik át jöttek a mi oldalunkra, amivel minden rendben van és jó, ám nincs olyan erejük, hogy megálltság az idősebb urakat, abban amit csinálnak. Ők azok, akik zavargásokra ösztönözhetik az embereket, vagy ami még rosszabb...

- Nincs semmiféle másik oldal! Jelenleg csak Camelot van, és én nem tűröm a katasztrófát és nem engedem, hogy háború törjön ki, meg kell állítanunk, még mielőtt el nem kezdődik - mondta Arthur frusztráltan.

- Visszatérve a lényegre - Szólalt meg Lancelot - Merlin nem akarja, hogy húrokba tartsák őt.

- És nem is lesz, úgy értem nem örökre. Jelenleg nem látom okát, annak hogy beavassam őt, azokban, amik a királyságban történek. Mindannyian olyan jól tudjátok, mint én is, hogy Merlin túlzottan aggódó típus, és nem akarok kockáztatni, azzal hogy valami hülyeséget csinál, mint például azt, hogy elhagyja Camelot-ot.

- Te tényleg azt gondolod, hogy ilyen messzire menne? - kérdezte Gwaine.

- Igen, tényleg igen. Merlin a szeretetével és hűségével megerősít engem, nem akarom elvesziteni. De nézzük meg, hogy van-e, más probléma is, mielőtt azt hozza fel, hogy elmegy.

Bár a lovagok bizonyos pillantásokat vetettek egymásra, végül vonakodva vállaltak egyetértést abban, hogy egyelőre csendben tartsák azt Merlin előtt, amit tudnak. Arthur felállt a székéből és az asztaltól elsétálva az ajtó felé vette az irányt, megpróbálva elfojtani az aggodalmát, amelyet érezet. Nem akarta szétrombolni Camelot-tot ebből, és egyik része tudta, hogy ragaszkodnia kellett volna néhány év várakozáshoz. Egyik része azt suttogta neki, hogy tudnia kellett volna előre, hogy a nemesek így fognak reagálni, függetlenül attól, hogy mennyi idő telt el azóta, és figyelembe véve, hogy mennyi időbe telt Merlinnek a fogantatás…

Nos, nem volt már oka arra, hogy megállítsa ezt. Nem lehet megváltoztatni, így mindent megtesz, amennyit csak tud. Szerette volna, ha van valaki, akitől tanácsot kérhet, de még ha Uther még életben lenne, nagyon jól tudta, hogy valószínűleg utálna mindent, amit Arthur tett az elmúlt évben.

Bizonyos szempontból fájt magának bevallani, hogy a lelke mélyén tudta, hogy az apja mindent utálna, amit eddig tett. Beleharapott alsó ajkába, és azon töprengett, hogy helyesen döntött-e, de egy nagyon ismerős hang, meg állította őt a folyosón, el fejtve aggodalmát. Elmosolyodott, amikor már észre vette a hang forrását, Merlin volt az. Csodálva nézte egy kis ideig annak hátát, a haját, amely kissé meghosszabbodott, és bár nem látta a fiú arcát, tudta, hogy a férje mosolyog.