War of destiny ( Befejezett )

10. fejezet

18+

Merlin azt gondolta, hogy kissé túlságosan reményteljes volt abban, hogy várakozása szerint Camelot jól reagál Arthur beszédére. Természetesen Arthuról már nem pletykáltak, de férje már más kérdés volt. A palotában levő néhány szolga fele elkerülte őt a félelemtől, a másik fele úgy nézett rá, mintha valamilyen, cirkuszi mutatványos lenne. Azok, akik általában rosszul bántak vele, most rettegve néznek rá, nem voltak sokan, de volt belőlük pár. Gwen, néhány konyhai személyzet és az egyik istálló karban tartó, úgy viselkedt, mintha mi sem történt volna.

A lovagok is más történet voltak. Ők úgyan úgy bántak vele, talán most még több figyelmet fordítottak felé, és ennek valószínűleg az volt az oka, hogy még Arthur szolgája volt jobban megismerték őt, mint bárki, és ezért tudják, hogy Merlin nem rossz ember. Ez megkönnyebbülést okozott neki, mert tudta, hogy ha valaki meg akarja majd őket gyilkolni, lesznek majd olyanok akik megvédik őket.

Merlin egy fához dőlt, és nagyot sóhajtott. Régóta ez volt az első alkalom, hogy egyedül lehetet. Arthur talán majd fel húzza magát, ha rájön, hogy Merlin egyedül hagyta el Camelot falait, de őszintén szólva, a mágus hozzászokott ahhoz, hogy szó nélkül tesz meg dolgokat, bármikor amit csak akar, akkor amikor akar. És talán most gyávának tűnik is, de már nem birta kiállni a tekinteteket, amik minden mozdulatát figyelik.

Tehát most arra kényszerítette magát, hogy megkeresse és le vadássza a gyógynövényt, amelyről Kilgharrah beszélt neki. Nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy ez működni fog, de bármit megpróbál. Látni akarja Arthur gyermekét, láttni, ahogy Arthur büszkén mosolyog, és örül, hogy kardot adhat a gyermeke kezébe, mihelyst elég idős lesz. Merlin nem kételkedett benne, hogy ha lánya is fogan, akkor is valószínűleg kardforgató lesz, mint az apja.

Miközben az erdőbe vándorolt, a homlokát ráncolta. Gaius azt mondta, hogy a gyógynövény a közelben van, szóval hol van? Azt mondta, először teljesen legyen benne biztos, hogy a megfelelőt tálalta meg, mert volt egy hozá hasonló növény is, amelyet mérgezésre használtak fel. Hasonló, de nem annyira, hogy Merlin össze tévessze őket. Lehajolt, hogy egy bokor levelei alá nézzen, és egy pillanatra megfagyott, a háta mögött reccsenő bot hangjára.

Mágiája szét áramlót a testében, védekezés gyanánt, várt, és készén állt arra, hogy megforduljon és kiengedje magából. Egy kéz megérintette a vállát, miközben megpördült, és alig tudta vissza fogni magát, mielőtt barátját egy közeli fához repítette. - Lancelot! - dörmögte levegőhöz kapva, megprobálva megnyugtatni szívét. -Mit csinálsz itt?

- Azért küldtek, hogy vissza vigyelek a palotába.

- Arthur észrevette, mi?

- Attól tartok...

- Nos, nem megyek vissza a növény nélkül.- Felállt, és leporolta nadrágját. - Akarsz segiteni?

- Mit keresel?

Remélhetőleg ez gyorsabbá teszi a keresést, gondolta Merlin, amikor leírta a kis növényt. Néhány percig csendben voltak, mielőtt Lancelot megkérdezte: - Jól vagy?

- Miért ne?

- Mit akarsz csinálni? Azt mondod, Arthurnak szüksége van egy örökösre, de mi van veled?

Merlin elmosolyodott aggódó barátja arcát látva. - Szeretném látni, ahogy Arthur boldog egy gyermektől, és most már tudom, hogy ezt meg tudom neki adni. - Lenézett egy fagyökerére - És talán én egy kicsit önzőnek fogok tűnni, de én szeretnék lenni az, aki ad neki egyet.

- Te önző? Te valószínűleg a leginkább önzetlen ember vagy a világon - mondta neki Lancelot.

Nevetve közelebb indultak a közeli patakhoz. - Néha önző vagyok - mondta vigyorogva. - Csak nem sok ember tudja ezt.