Oroszlán A Kígyók Között, Avagy Létezik-e Kedves Mardekáros?

II. Utazás az Abszol Úthoz

A Roxfortos levél után már izgatottan vártam, hogy leteljen az a fránya 1 hét. Majd' kiugrottam a bőrömből, amikor reggel édesanyám felkeltett.

– Jó reggelt Andi. Készülj, nemsokára indulni kell! –szólt be az ajtómon anyukám.

Mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy pattantam fel az ágyból és a ruhás szekrényemhez szaladtam.

– Hova késssssszültök, Androhhmeda? –kérdezősködik álmosan Csörgő.

– Ma megyhhünkk Londhhonbah az issssszkolai dolhhgokért! Annyira vhhártam márhh! –sziszegtem felcsigázva és kidobáltam egy fehér lenge ruhát a szekrényemből. Már elkezdtem magamra ölteni az anyagot, amikor édesanyám berontott a szobába és loholt utána egy megbűvölt próbababa.

– Ahhhj kislányom, olyan tudatlan vagy! Nagy-Brittaniába nem ilyen ruhát hordanak. –mosolyog rám szórakozottan. Tovább bámulom a próbababát rajta az idegen felszerelés.

– Lucyn megtalálod a londoni ruháidat. Ha felöltöztél, keresgélj az angol szemétkupac között, amíg én elmegyek a Gringottsba. –utasított, majd amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt.

Már rég megszoktam az élő próbababák látványát, de amilyen bidsi ruha volt rajta, az még engem is megrémisztett.

– Hát igen. Szerintem sem néz ki valami csodaszépen. –mondja csalódott hangnemben Lucy.

– Hányingert keltő! –sziszegi undorodva Csörgő.

– Mintha 5 kg elefánt bőrt kéne felvennem. –morgok az orrom alatt– Viszont nincs mit tenni. Ha a bidsiknek nem tűnik fel, akkor muszáj ezt viselnem. –hápogok, közben visszateszem a fehér ruhámat a szekrénybe.

Szépen, komótosan felvettem a szürkéskék kosztümömet és belenéztem a tükörbe.

A látványtól elszomorodtam. A szűk szoknya, meg a blézer egyáltalán nem volt kényelmes és a sötétbarna aktatáska sem volt csodaszép. A hozzá járuló magas sarkú cipőnek köszönhetően majdnem felestem a lépcsőn, közben eszembe jutott egy égetően fontos dolog az egészből. Hogyan fogom elrejteni állati tulajdonságaimat? Hiszen perzsa jellegű hosszú macska farok, meg dús fekete bunda nincs minden bidsinek, de még varázslóknak is ritka.

Erre nemsokára választ is kaptam. Mégpedig akkor, amikor nagy nehezen leértem a földszintre.

– Elfelejtettem szólni, hogy a titoktartás érdekében, minden macskás tulajdonságunkat el kell rejtenünk. –szólalt meg édesanyám figyelmeztetve.

– De anyu. Csak a bundámat tudom elrejteni és azt se mindenhol! –szólok szerényen arra utalva, hogy általában a cicafüleim és dús cicafarkam ugyanolyan szőrös marad.

– Az nem is baj Andi. Mérhetetlenül rondák lennénk ketten, ha fehér bőr fülekkel és csupasz patkányfarokkal rendelkeznénk! –mondja hatalmas nagy lenézéssel és gőggel, de ez egyszer igaza van. A szőrös a legszebb.

Miután édesanyám dehoppanált a varázsló bankba, én bementem a raktárba és előhúztam egy dobozt, amire ez volt ráírva:

Nagy-Britannia szemete.
Zsupszkulcs!

Kibontottam a doboz és kiborítottam a tartalmát. Tele volt undorító konzerves dobozokkal, széttépett újságpapírral, pár szétszakadt ruhadarabbal és volt köztük egy lyukas gumicsizma is. Felmarkoltam egy adag 3 éve lejárt újságot, betettem az aktatáskámba és kimasíroztam vele az udvarra.

Szépen elbúcsúztam mind a 6 bátyámtól és szeretett pitonomtól. 5 percnyi séta után –mert nem futhattam át az egész udvart szűk szoknyába– végre elértem a kapuig. Körbenéztem, de nem volt ott egy lélek sem.