Oroszlán A Kígyók Között, Avagy Létezik-e Kedves Mardekáros?

XII. Új szemszögből

~ Hahó... ébren vagy? –szólalt meg egy halk, tompa hang. Rettenetesen távolról hallottam a szavakat, ami egy erős fejfájással társult és egy fáradt nyögést csalt ki belőlem.

~ Gyere! Felkelt! –suttogja izgatottan ugyanaz. Óvatosan kinyitottam a homályos szemem és megtámaszkodtam könyökölve az iszapban.

– Istenem! Annyira hasogat a fejem... –morgolódtam.

– Nincs semmi bajod. Csak az oxigénhiány miatt elájultál. –magyarázza az ismeretlen, ámde kedves hang– Meg persze majdnem agyonnyomott egy szikladarab...

– Bizony ám! Szerencséd van, hogy éppen erre jártunk! –mondja egy másik is.

– Aha, persze... –ironizálok, közben megdörzsölöm a szememet a homály elkerülése végett– Még éppen láttátok, hogy lezuhanok a sziklától, mi?

– Te meg miről beszélsz? –kérdezi az első. Ahogy eljutott a tudatomig ennek a kérdésnek az igazi jelentése, úgy pattant ki azonnal a szemem a félelemtől. Gyorsan végigfutottam a testem minden porcikáján és ha nem láttam volna a saját szememmel, sohasem hinném el...

Ugyanis deréktól lefelé elpárologtak a lábaim és helyette egy hatalmas halfarok díszelgett fekete pikkelyekkel. Zöldesszürke ujjaim között hatalmas úszóhártyák képeznek hidat, mint 2 torony összeköttetése és foltokban borította fekete pikkely a kézfejemet. A megszokott horgas karmaim helyett most egy csúfondáros, műkörömre hasonlító tompa valami díszelegtek. Félelemtől görccsel a gyomromban végigtapogattam az arcomat és a testem többi részét. Mindenhol foltokban fekete pikkelyeket lehetett találni, de mind közül a legdöbbenetesebb a nyakam volt! Mindkét oldalon éreztem 1-1 vágást, amin kizárólag csak víz folyt ki. Kopoltyú...

Ránéztem a megmentőimre, akiknek szürkészöld bőrük, nagy gülü szemük, raszta hatású hajuk és cápa szerű halfarkuk van. Eddig homályosan láttam őket, de most már megijedtem tőlük.

– Kik vagytok és mit akartok tőlem? –kérdezem indulatosan miközben támadóan előre tartottam tompa karmaimat.

– Nyugi, nyugi! Mi csak rád találtunk egy szikla alatt. Nem akarunk bántani... –csitítgatott ugyan az a kellemes hang egy gyermekies kinézetű női cápa külsejébe burkolózva.

– Igaza van a húginak! Nézd csak meg a saját szemeddel! –mire egy felnőtt alkatú ember-cápa felemelte ugyanazt a szikladarabot, ami korábban maga alá temetett.

– Rendben! Akkor csak arra válaszoljatok, hogy kik vagytok! –mondom enyhén követelőzve mire egymásra néztek és egyszerre bólintottak.

– Én April vagyok. –mondja a fiatalabbik– Ő pedig Limeta. –mutat a testvérére– Te?

– Andromeda... –suttogom megszeppenve.

– Gyere Andromeda! Ne feküdj itt az iszapban. –nyújtja a kezét Limeta.

– Gyorsan el kell rejtőzni, nehogy észrevegyenek az emberek! –teszi hozzá April.

– Miért? –kérdezem mindkettőtől, közben vonakodva megfogom Limeta szürke kezét, hogy felsegítsen. Ugyanis még mindig nem tudom hogyan kéne közlekedni uszonnyal.

– Mert a mágusok félnek tőlünk és bántanak minket! –közli elsötétülten April.

– Ohh, szegénykék... –világosodtam meg, közben elkezdtek húzni egy irányba, ahova készségesen mentem velük. Biztos az ijesztő külső miatt nem szeretik őket...– Teljes mértékben egyet tudok veletek érteni!

– Hát igen! A sellőknek össze kell tartani! –emlegeti fennhangon Limeta, miközben elhaladunk a Mardekár klubhelyisége előtt.– Jut eszembe! Te honnan jöttél?