Oroszlán A Kígyók Között, Avagy Létezik-e Kedves Mardekáros?

Epilógus

Istentelen fényáradat égette ki a retinámat. Ez a reggeli napsütés volt. Lassan hozzászokott a szemem a fényhez és megláttam, hogy a gyengélkedőben fekszek. Előttem pedig Madam Pomfrey ült egy hokedlin és az ágyamon körmölt valamit egy pergamenre.

– Nahát! Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű a túlvilág...! –ámuldozok harmatgyengén.

– Ne butáskodjon Miss Moon! Életben van! De csak egy hajszál híján! –mondja aggódóan– Nyílt törése lett, amit eleve nehezebb gyógyítani és a testében hirtelen megnövekedett CO² hatására elájult. –sorolja a diagnózist.

– Szent Merlin! Most érzem én is, hogy fáj egy kicsit a nyakam. –masszírozom a torkom.

– Bízom benne, hogy a lába már nem fáj. Tegnapelőtt összeraktam a szilánkos csontjait és infúzión kapta a csontforrasztó főzetet, ráadásul abban az állatias lábában nem olyan könnyű kiigazodni. –folytatja. Kibújtattam a sérült lábamat a takaró alól, hogy szemügyre vegyem, de sajnos be volt fáslizva.

– A Griffendélesek? –kíváncsiskodok.

– Közülük csak Mr. Potter szenvedett súlyosabb kárt, de már normalizálódott az állapota. –válaszolta és behajtogatta a pergament, majd elvonult a szobájába. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Szerencsére nem esett bajuk.

Később, miközben csukott szemmel pihengettem, hallottam ahogy besétál valaki a gyengélkedőbe. Rögtön felültem rémületemben, mert azt hittem, hogy Mógus az, de nem ő volt, hanem Dumbledore igazgató.

– Jó napot Andromeda! Kipihente magát? –kíváncsiskodott a professzor, mintha valami nyaralásról jöttem volna haza.

– Igen, uram! –felelek habozva– Megkérdezhetem, hogy hogy kerültem ide?

– Egyszerűen csak lementem magukhoz és felhoztam önöket.

– Gondolom most elsősorban Harryhez jött... –pillantok a békésen alvó srácra.

– Azért jöttem, hogy meglátogassam a Bölcsek Köve kitartóan küzdő szfinxét! –feleli a férfi szakálla alatt mosolyogva. A kedves szavak hallatán én is mosolyogtam, de aztán belegondoltam a dolgokba és falfehér lettem.

– Mi a gond, Andromeda kedves? –kérdezi gyanakvóan a professzor.

– Az, hogy nem védte meg a másik személyiségem a követ. Gondolom az lett volna a cél, hogy senki se jusson hozzá a kőhöz. Pontosan ezen buktam el, mert Harry megszerezte. –vázolom fel remegő hanggal– Kudarcot vallottam, mint hivatásos szfinx! Hogy fogok így édesanyám szemébe nézni? –pánikolok, közben egy könnycsepp kifolyt a szememből.

– Nem kell ostoroznia magát! Hiszen még fiatal. Nincs olyan fizikuma, amivel le tudná győzni Voldemortot. Vele néha még jómagam is nehezen bánok el. –csicsereg az igazgató, mire visszanyerem a mosolyodom. Átnézek Harryhez és meglátom azt a rengeteg édességet és egyéb dolgot, majd a sajátomra pillantok. Azon csak egy csokor virág volt és Csörgő pihent mellette.

– Nem kell elszomorodnia, Andromeda! Hoztak volna magának ajándékot, de a nyers étel megromlott volna. –közli Dumbledore, mire újra elnevetem magam.

– Mi történt, miután elájultam? –faggatom a professzort.

– Valószínűleg Harry Mógusnak támadt és elterelte rólad a figyelmet, mert amikor beléptem a terembe, Harry Mógussal küzdött. –állítja a professzor.

– Esküszöm a nagy Ré istenre, igazgató úr, hogy megpróbálta Annabelle megvédeni a követ, de túljártak az eszén. –szipogom, közben újra 2 kövér könnycsepp csorog le az arcomon.