Challenge of love

A levél

Jó Reggelt! (Okt. 11. hétfő)

Szerdán még mindig nem sikerült ráálnom a lábamra, ezért anya elvitt orvoshoz, ahol megállapították, hogy csak egy kis zúzódásom van, egy-két hét és elmúlik. 

És azt ajánlják, hogy a héten ne menjek suliba. Én ezen egy kicsit kiakadtam. Persze nem azért mert annyira szeretnék tanulni, csak jövő héten mindenből TZ-t 

írunk és nem szívesen maradtam volna le az összefoglalásról, de anyu nem engedte, hogy bárhova is menjek, szóval úgymond "szobafogságra" lettem ítélve, 

aminek azért annyi az előnye, hogy teljesen kiszolgálnak.

Állapotom felől Abbie és Nikole érdeklődött, de a többiek nem, pedig ott voltak. Abbie elmondása szerint nem volt semmi a suliban, összefoglaltak és ennyi.

Itthon sem történt semmi. Reggel Colin segített lemenni a nappaliba, mert az közelebb volt mindenhez. Anyu megkereste a mankókat, amit még akor vettünk, 

amikor apunak kiment az egész bokája. Szóval hasonló eset az enyémhez, kivéve azt, hogy ő futás közben csinálta. Colinnal néztünk filmet, zabáltunk popcornt, 

beszélgettünk, próbáltunk annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetett, mert Colin kedden utazik vissza Franciaországba.

- És akkor most öt évig megint nem látogatsz haza?- kérdeztem két film között még pénteken.

- Nem, majd próbálok jönni, ahányszor csak tudok- nyugtatott meg.

- Öt évvel ezelőtt is ezt mondtad- szomorodtam el.

- Megígérem, hogy hazalátogatok nyáron. Rendben?- fogta meg az államat és maga felé fordított.

- Oké.

Szóval úgy kb. ezzel telt a hetem. A lábam már annyira nem fájt, hogy ne tudjak suliba menni, ezért- miután anyát is biztosítottam róla, hogy nem lesz semmi 

bajom- elkezdtem készülődni. Aztán kopogást hallottam a szobám ajtaja felől.

- Gyere!- mondtam, miközben magamra rángattam egy pólót. Apu nyitott be.

- Jó reggelt! Hogy van a lábad?- kérdezte.

- Jól van, már nem fáj minden mozdulatnál, köszi.

- Szóval arra gondoltam, hogy elvinnélek kocsival. Úgyis arra megyek ma- ajánlotta fel apa.

- Ó, köszi, az remek lenne- hálásan mosolyogtam rá.

- Akkor lent várlak. Levigyem a táskádat?

- Nem kell, köszönöm.

Miután sikeresen fel tudtam öltözni úgy, hogy ne ébresszem fel Colint (a kis mázlista, ő még aludhat), egy kínszenvedés volt lemenni a lépcsőn. Már abba 

belefáradtam. Anya aggódva figyelt, de egy szót sem szólt.

 A kocsiban egy kicsit feszült volt a csönd, nem volt semmilyen téma, amiről beszélhettünk volna. És ahol szokásosan megállt volna apa, helyette behajtott a 

tanárok számára kijelölt parkoló részhez, és megállt pontosan a bejárat előtt. Ijedten figyeltem, hogy mit csinál.