Challenge of love

A jelmez

Október 29. (Péntek)

Még ma is látszott egy kicsit a nyoma a hegnek a számon. De már alig. Egy ideig néztem magam a tükörben, majd elindultam a suliba, bár igazából nem jutottam el az utca sarkáig sem, a nevemet hallottam magam mögül.

- Steph, várj meg!- szólalt meg legnagyobb meglepétesemre Adam.

- Oké- tettem keresztbe a karom, és megvártam, míg ideért hozzám. Ő csak pár méterre volt lemaradva.

- Igazából csak beszélni szerettem volna veled- mondta.

- Jó, mondd- mondtam, majd elindultunk együtt a suli felé.

- Szóval. Először is ne haragudj a szád miatt. Tényleg véletlen volt, és csak az utolsó...

- Semmi gond, felejtsük el- vágtam félbe a mondandóját.- Viszont szeretnélek megkérni, hogy ne kapd fel a vizet Daniel miatt. Csak viccelődik.

- Tudom- hajtotta le a fejét-, csak annyira felidegesített, hogy ott ölelget.

Öhm, ezen mindketten egy kicsit meghökkentünk.

- Mármint hogy te nem akartad- korrigálta magát Adam, bár egy kicsit elpirult. Ilyet nem sokszor látni, úgyhogy megjegyeztem ezt a pillanatot. Bár ma még meg se jegyeztem, hogy milyen jól állt neki a reggeli napfény. 

- Akkor most szent a béke köztünk?- kérdeztem, mert hát nem tudtam, mi jár a fejében.

- Persze. Igen- bólogatott.

- De bőbeszédű vagy!- jegyeztem meg. Ezen mindketten nevettünk.

- Csak gondolkozom. Főleg Brittanyn- jegyezte meg. Na jó, én erre nem voltam kíváncsi.

- Miért, mi van vele?- kérdeztem, bár úgy, mintha a fogamat húzták volna.

- Hát, most nem vagyunk annyira jóban. Valószínűleg szakítani fogok vele.

Máris boldogan folytattam volna a napot, ahogy ezt mondta... De... egyszerűen már nem érzem azt amit korábban Adam iránt. Vagyis máshogy szeretem.. Valószínűleg azért, mert tudom, hogy lehetetlen, hogy mi valaha is összejöjjünk.. Max csak egy álom marad. Próbáltam nem foglalkozni a bennem ellentétes érzésekkel, de hát, nem nagyon sikerült. 

 Az előző héten nem történt semmi, a tanárok próbáltak fegyelmezni, kevés sikerrel. A többiekkel nem nagyon beszéltem, elvoltam most a saját világomban. Viszont Danielt próbáltam elkerülni. Nem tudom, miért, de ha meglátom, kicsit félek. Bár nem tudom, igazából mit gondoljak a dologról. Na mindegy, lehet, hogy inkább mással kéne foglalkoznom. Például, hogy Adam mellettem sétált. Szinte súrlódott a karunk, és beszélgettünk. Próbáltunk kerülni minden olyan témát, ami ronthatta volna a hangulatot. Sokat nevettem. Most hogy rendeztem nagyjából magamban az érzéseket a nap végére, kezdem azt érezni, hogy Addammal sokkal közelebb kerülhetünk, barátként. Csak tenni kell érte, és megbeszélni mindent, hogy ne legyenek félreértések.

Ahogy beértünk a suliba, lehetett érezni a feszültséget, mindenki a vasárnap rendezendő bulira készült. A DIÖK-ösök díszítették a folyosót, mások beszélgettek. Főleg a kilencedikesek izgultak nagyon, hiszen ez lesz nekik az első sulis bulijuk. Igazából még én sem tudom, hogy minek öltözzek be. Tudom, hogy általában, a zombi, szellem, ijesztgető cuccok a menők, de én nem szeretem az ilyesmit. Azon is gondolkoztam, hogy nem öltözök be semminek, de az meg milyen ciki, ha én vagyok az egyedüli, aki nem öltözik be. De mindegy, van még két napom eldönteni. Meg azt is, hogy itt alszom-e a bulin. Tényleg félek tőle. Bár tudom, hogy úgysem hagynám ki. Mit mesélek majd az unokáimnak? Hogy olyan antiszoc voltam, hogy nem mentem el a bulira? Na, azt nem kockáztatom meg. De még ezt a lépést meg se fontolhattam, mert amint Adammal beléptünk a terembe, Nikole letámadott.