Challenge of love

Hajnali kelés

Jobb reggelt! (Szept. 24. Pén.)

Felkeltem legalább hajnali négykor. De magamtól. Nem is tudtam, mit csinálok, de mintha csak hét óra lenne, elkedtem átöltözni, és bevetni az ágyamat. De amikor a fürdőszobámba értem és belenéztem a tükörbe, akkor vettem észre, hogy az edzőcuccomat vettem fel. Olyan depis hangulatban voltam, hogy nem volt kedvem átcserélni rendes ruhára. Halkan lementem a lépcsőn és felvettem az edzőcipőmet. Miután kimentem a házból, elővettem az iPodomat. Amikor betettem a fülhallgatókat a fülembe, éreztem, hogy nedves az arcom. Nem is vettem észre eddig, hogy sírok. De eszembe jutott a tegnap este és megint elkezdtem könnyezni. Ugyanúgy a Stay volt bekapcsolva, és nem volt szívem átváltani. Egyszerűen csak elkezdtem futni itt a környéken. Szerencsére egy lélek sem volt az utcán. Elmentem Nikole és Brent háza előtt is. Tök sötét volt az ablak. Ők még biztosan alszanak és mindenféle jóról álmodnak. 

Jó nekik. Én itt futok és könnyezek, és minden bajom van, ők meg csak alszanak. Presze apám is. Neki nem is vagyok fontos. Soha nem jutott el egyetlen zongorakoncertemre sem. Nem is akart. Továbbfutottam, majd megláttam Adam házát. Eszembe jutott ő, hogy mennyire szeretem. De aztán az is eszembe jutott, hogy ő nem szeret engem. Mert ő mást szeret. Ő Brittanyt szereti. Erre a gondolatra még jobban elkezdtem könnyezni. Szinte már nem láttam semmit sem. Füleg a könnyektől, de a szál sem könnyítette meg a dolgomat. 

De alighogy befordultam nekiütköztem valaminek. Vagyinkább valakinek. Nem tudom, ki volt az, csak sírtam a karjaiba zárva. Szinte már nem tudtam tartani magamat, így szép lassan leereszkedtünk, és tovább sírtam annak a valakinek az ölében. Nem tudom, meddig voltunk így, de egy idő után elapadtak a könnyeim. Egy erős ember karjaiban voltam bezárva. Felnéztem, és megláttam őt. Adam ölében ültem, és ő átölelt. Valamikor biztosan kieshetett a fülhallgatóm, mert Adam suttogását hallottam csak. De ez volt a legédesebb hang, amit valaha hallottam. Mikor látta, hogy őt nézem, elmosolyodott, letörölte a könnyeimet, és közelebb hajolt. Nem tudtam mit csináljak. Vagyis tudtam, hogy mit akarok, de ez a dolog nem egyezett az eszemmel. De ki tudja? Lehet, hogy többször nem lesz lehetőségem megcsókolni őt. Akkor meg nem tök mindegy? Adam látta az arcomon, hogy nem tartózkodom, szóval az a kis helyet is eltűntette, ami eddig a szánk között volt.

Mintha egy világ robbant volna bennem. Egyszerre éreztem a hideget, a meleget. Nem is tudtam, hogy ilyen jó lehet egy csók. Bár már egyszer csókolóztam 7.-ikben, de csak fogadásból. Adam olyan gyengéd volt. Átölelte a derakamat, én meg körbefontam a nyakát. Nem tudom mennyi ideig tartott a csók, de biztos jó sokáig, mert elfogyott a levegőm. Mikor Adam egy icipicit ehúzódott, olyan hiányérzetem lett, hogy fájt. Fájt, hogy vége maradt a csóknak. De még elszomorodni se volt időm, mert Adam újra lecsapott rám. Ez a csók mohóbb lett mint az első, de ez is ugyanolyan káprázatos volt. Így, ebben a helyzetben, vagyis Adam karjai között úgy éreztem, hogy engem szeret és nem Brittanyt. Brittany. Tényleg, el is feletkeztem róla. Adamnek barátnője van, aki nem én vagyok. Hirtelen elhúzódtam. Ez nekem fájt a legjobban, de nem tehettem mást. Mindketten kapkodtuk a levegőt.

- Mi a baj, Stephanie? Fájdalmat okoztam?- nézett mélyen a szemembe. Az ő szemében rémület, és kielégülés volt. Remélem, a másodikat én okoztam. De szerintem inkább mindkettőt.

- Nem, semmi ilyesmiről sincs szó, mitöbb, csodálatos volt- mosolyodtam el. A mosolyomat látva ő is lemosolyodott, de a rémület nem tűnt el a szeméből.- De ezt nem csinálhatjuk. Nem miattam, nem miattad, hanem Brittany miatt. Ő a barátnőd, nem én. Ővele kellene most lenned, nem velem. Őt kellene megcsókolnod, nem engem. Neked barátnőd van. Én meg csak a barátod vagyok. Szerintem te is tudod, hogy ez nem helyes.