Challenge of love

Bunyó

Október 20. (Szerda)

A mozizás óta nem találkoztam Daniellel. Ennek igazából örülök, mert a múltkor kicsit túlzásba estünk. És nem szabad elfelejtenem, milyen bunkó is igazából ő. De nem tudok mit csinálni, megkedveltem. Szóval a suliban eddig nem történt semmi. Töri órán írtunk egy javító dolgozatot, mert az előző mindenkinek 1-es lett, ezért kitalálta a tanárnő, hogy akkor újra megírjuk. Ugyanazt. Csak azzal nem számolt, hogy akkor nekünk nagyon egyszerű dolgunk lesz. Mindenki puskázott. Nem is csoda. A töritanárnál lehet. Ezt még az ofő is elmondta. Szóval van egy biztos jegyem. Aztán jött a nagyszünet. Az aulában vannak a szekrényeink, szóval ilyenkor szoktam kivenni a maradék tankönyvemet a hátralévő órákra. Igenám, de ha valakit el akarsz kerülni, tuti biztos, hogy az illető szembe fog veled jönni. Szóval ki sétált felém idióta vigyorral a képén? Daniel.

- Szia, cica- jött oda hozzám, és megtámaszkodott a szekrényemnél.- Hogy vagy?

- Kösz, jól. Mit csinálsz itt?- kérdeztem, miközben nem néztem a szemébe.

- Semmit, csak erre jártam- mosolygott.- Délután lemegyünk deszkázni a haverokkal, nincs kedved jönni?

- Hát, nem is tudom- közben ezerrel pörgött az agyam. Mégis minek hív le? Utálnunk kéne egymást. Bár őszintén? Nagyon kiváncsi lettem arra az énjére, akivel hétfőn találkoztam.- Tudod mit? Oké.

- Oké?- még szerintem ő is meglepődött, hogy igent mondtam. Én csak megvontam a vállam.

- Akkor hol találkozzunk?- kérdeztem.

- Eléd megyünk. Csak legyél kész. Nem szeretek várni- kacsintott, majd eltűnt. Én a szekrényem ajtajába vertem a fejem. Mégis mit csinálok? Bratyizok az ellenséggel? Vagy már nincs is ellenség?

- Steph! Hát itt vagy! Mindenhol kerestelek- jött oda hozzám Abbie.- És amúgy miért vörös a homlokod? - kezdett furcsán méregetni.

- Ne is kérdezd...- ráztam meg a fejem.

Amikor hazaértem, nem igazán tudtam mit csináljak magammal. Vajon mikor jönnek? Ráérek még átöltözni? Mindegy, úgy döntöttem, előbb eszek. Csak lépésről lépésre. Lasagne volt. Hmmm.

Mivel nem tudtam magammal mit kezdeni miután átöltöztem, úgy döntöttem, hogy zenét hallgatok. Úgyhogy az egész ház zengett a legújabb popslágerektől. Épp ezért nem is halhattam, hogy csöngettek. Annyira rákaptam a ritmusra, hogy elkezdtem táncolni, szóval kívülről tök hülyén nézhettem ki. De én sokkal inkább elrémültem, amikor az erkélyajtómban egy alak ácsirgott. Nem csoda, hogy felsikkantottam. Odamentem az ajtóhoz, és Danielt pillantottam meg.

- Te meg hogy kerülsz ide?- kérdeztem, miközben kinyitottam neki az ajtót.

- Mondtam, hogy nem szeretek várakozni. És amúgy is már egy perce lógunk a csengőn.

- Bocsánat, nem hallottam.

- Igen, ennek én is a tanúja lehettem- világított rá a helyzetre, hogy végignézte az egész produkciómat.

- Ha bárkinek is elmered mondani, akkor véged. És amúgy hogy jutottál fel? És mehetnénk?- álltam meg az ajtóban, mert az idegen megállt a szobám közepén, és elkezdett nézelődni.

- Gyere már!- fogtam meg a kezét, és elkezdtem rángatni.

- Megyek már, megyek! Csak kíváncsi voltam a hercegnő szobájára. Ami nem is olyan hercegnős- jegyezte meg.

- Igen, sokmindent nem tudsz rólam.

- Még- tette hozzá.

- Azt majd meglátjuk- vágtam rá. Sikerült kijutni a bejárati ajtón úgy, hogy nem sokat tudhatott meg az életemről. Amikor kiértünk, Daniel haverjai üdvrivalgásban törtek ki.