~egy elveszett lélek feljegyzései~

Találkozás

Lassan nyitogatni kezdtem szemeimet. Ahogy kitisztult a látásom, körbe vezettem tekintetemet, hogy hol is vagyok.

Gyönyörű látvány tárult, azúrkék íriszeim elé. Selymes tapintású magas  fű ölelte körbe testem, az égen bárányfelhők ezrei suhantak egymás után. A lágy szellő hajamba kapott és játékosan beletúrt néha. Csodálatos érzés volt. Felálltam és elindultam. Térdemig érő halvány lila színű ruhám széle súrolta a fűszálak tetejét. A távolban egy alakot láttam felém sétálni. Ösztöneimet követve rohanni kezdtem az alak felé. Ahogy közeledtem úgy kezdett egyre fogyni a levegőm, muszáj volt megállnom. Csak akkor emeltem fel tekintetemet mikor valaki elem lépett. Hosszú földigérő hófehér ruhában álltál előttem. Hajad egészen a derekadig leért, fejeden egy pipacsokból font koszorú díszelgett.
- Gyere velem.. - szólaltál meg. Hangod selymesen csengett. Megállt körülöttünk a világ. Lassan nyújtottad felém kezedet, amit én habozás nélkül megragadtam. Felhúztál a földről és sétálni kezdtünk. Nem tudtam levenni arcodról a tekintetemet. Vonásaid simák voltak. Az ajkaid pirosak. Iriszeid gesztenye barnán csillogtak.
Annyi időt töltöttünk távol, hogy teljesen elfejtettem, milyen szép vagy. Gyönyörűbb voltál mint amire emlékeztem.

Csendben sétáltunk mikor megszólaltam :
- Léda, annyira hiányoztál.
- Te is nekem - válaszoltad és karjai közé zártál. Úgy szorítottál, hogy tudtam már sose fogsz újra elengedni.
Tudtam, hogy már örökké egymáséi vagyunk és senki vagy semmi nem választhat el minket egymástől. Kezed közé fogtad arcomat és mélyen szemeimbe néztél. Tekintetünk összegabajodott és lehetetlennek éreztem megbontani ezt a szemkontaktust.

- Szeretlek... - suttogtad ajkaink közé, majd szinte kínzó lassúsággal megszüntetted a köztük lévő távolságot.

Hahaha megint itt vagyok és már nem szomorú hanem szerelmes résszel.

Minji