"-Ne menj el könyörgöm!! -Suttogva kérleltem a karjai közt a mellkasába.-El foglak veszíteni örökre!"
Bucky Barnes gyerekkori élményeit meséli el ez a történet. Barátságot és első szerelmet. Az el válás fájdalmas pillanatát a kikötőben állva, legjob...
- Nna és mond csak merre fele laksz? - kérdezte Bucky az eget fürkészve kis fiús zavarában. Még sose kérdezett ilyet, főleg nem egy lánytól.
Steve csak el mosolyodott. - A barátom csak azt szeretné meg kérdezni, hogy el kísérhetünk-e?
- Csak hogy ne essen semmi bajod semmi másért! - Emelte meg a hangját picit Bucky már teljesen pirosló arccal és nem lehetett nem észre venni a fel háborodást a hangjában amit a barátja közbe szólása miatt érzett. Szép lassan akarta körbe járni a kérdést Buck, de nem így.
Sophie csak el mosolyodott a jelenet láttán ami le zajlott a két fiú között. - A 60.-dik utcában lakóm Brooklynban az Evergreen park mellett.
- Tényleg? - kerekedett el a srácok szeme. - Pár utcányira lakunk akkor tőled!
-És mégse futottunk még össze? Pedig azt hittem már mindent láttam Brooklynban! - gondolkodott el hangosan a lány miközben lassan el indultak a kis utcákon át. - Amúgy ti tudjátok, hogy merre vagyunk?
- Már majdnem Brooklyn határában az öbölnél. - válaszolta Steve szórakozottan az utcákat kémlelve.
- És ti hogyhogy "ilyen messze keveregtetek". - rajzolt a levegőbe macskakörmöket Sophie.
- Steve anyukáját látogattuk meg a kórházban. - mondta Bucky miközben a lány arc vonásait fürkészte.
- Ó, szegény valami betegség miatt van bent?
- Jaj nem, a kórház TBC részlegén nővér. - nevetett fel Steve.
Miközben beszélgettek és egyre több mindent tudtak meg egymásról annál közelebb kerültek a 60.-dik utcához. Ahogy a ház elé értek Steve csak futólag ölelte meg Sophiet, de Bucky nagyon nehezen lépdelt oda a lány elé, hogy el búcsúzzon tőle. Végül az ölelés helyet csak kérdezett pár várakozás teljes másodperc után amit egymás kék szemébe nézve töltöttek.
- Láthatjuk még egymást? - többet nem tudott kinyögni, Bucky teljesen le dermedt attól, hogy ki mondta ezeket a szavakat. Fel dühödve az érzésein amit akaratlanul érzett a lány iránt, vér vörös arccal sarkon fordult nyomában Steve-vel aki hátra fordult még egy zavart intésre. A fiúk úgy rohantak el, hogy nem hallották a választ. - Igen..
Sophie még pár pillanatig állt zavarában nem tudta, hogy reagáljon erre a jelenetre. Az utcai lámpák fénye csak úgy csillogtak tejföl szőke haján. Intett még egyet a távolodó fiúk alakja után, majd erőt vett magán és fel lépdelt a lépcsőn és nagy sóhajtás kíséretében el fordította a kilincset a bejárati ajtón.
A mennydörgés semmi ahhoz képest amit Rosie nénitől kapott. Connie csak állt az ablakon kinézve, ki tudja hányadik cigarettáját szívva. Rosie csak akkor hagyta abba a fej tágítást amikor meg látta a le gördülő könnyeket a kislány arcán. Megszeppenve kezdte el nyugtatgatni a lánykát.
- Naa, mond el mi a baj? Történt valami? - kérdezgette egyre aggodalmasabban. De a lány vigasztalhatatlanul egyre jobban sírt. Hogy is ne sírt volna hisz majdnem el rabolta egy idegen és még a legújabb barátai is vagyis csak James megharagudott rá valami oknál fogva csak úgy pif- paf. Sok volt ez neki egy délutánra, ki bújt a válasz adás alól azzal, hogy csak a fáradtság és az, hogy el tévedt hozta ki belőle a sírást. A teljes történetet nem akarta elmondani, csak le szeretett volna feküdni, hogy ki aludja magából ezt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Másnap iskola után rögtön a parkba ment. Ahogy meg találta a kedvenc fáját, annak a tövébe le ülve az avarra, miután ki gyönyörködte magát a tó és fák csodálatos színeinek összhangjában amit már az ősz színei burkoltak be. Elő vette legújabb ponyvaregényét és legott el is kezdte olvasni. Connie nénikéje mindig is szerette könyvekkel meg lepni, Sophie legnagyobb örömére ugyanis imádott olvasni. Connie a szívén viselte a kislány tanultságának és intellektusának sorsát. A hétvégi újságokat is vele olvastatta fel, hogy analitikus és jó elemző legyen belőle. Nem árt ha a különleges otthoni óráján tanultakat is jól tudja értelmezni.
Már bőven olvasott amikor hallotta, hogy a fa másik oldalán pár méterre ismerős hangok kezdenek társalgásba. Az élet nagy fintora volt, hogy a hangok gazdái pont James és Steve voltak. "Ezt nem hiszem el!" gondolta magában Sophie. Döntés elé állt, maradjon a helyén és hallgatózzon vagy kéretlen kelletlen menjen oda hozzájuk, hisz mégis csak meg mentették tegnap... Ahogy ezen elmélkedett, egyre közelebbinek hallotta a beszélgetést. "Édes istenem ezek erre tartanak!!"
- Nem tudom Buck... szerintem aranyos lány, nem értem miért kellett így viselkedned vele tegnap este. Vagy.. azt hittem tetszik neked. - váltott Steve huncut hangsúlyra miközben meg lökte barátját a könyökével. - Hagyjál már!! Undorodtam csak tőle azt láthattad! - mormolta az orra alatt. - Csak próbáljuk már ki! Látni akarom vízen a kicsikét. - Még jó, hogy apukáddal meg tudtad építeni a makettet. Bár az én apám is itt lehetne még...
Egyre közelebb értek Sophie rejtek helyéhez. Döntenie kellett most már, lapul vagy ugrik. Ha bár nem kellett volna nyúlként gondolnia magára, mert pár másodperc után ahogy mellé értek a srácok és Bucky heves gesztikulálása közepette a vitorlás makettjéről igencsak váratlan fordulatot vett. Ugyanis heves kalimpálása közben a mustár sárga, frótir kabátos lány aki a könyvét úgy szorította az egyik kezében, hogy már-már el fehéredtek az ujjvégei, nos hát nem pont meg fogta Sophie mell(ecskéj)ét. - Már megint te...?! - akadt ki Bucky meg lepődöttségében. Steve is meg akadt egy másodperc erejéig, de miután realizálta a történteket, somolyogva figyelte, hogy meddig lesznek még ezek ketten lefagyva egymást bámulva. De ezt sajnos nem tudhattuk...meg, mert ekkor Steve el röhögte magát azon, hogy szinkronban vörösödött a kettő feje.
Már éppen nyitotta volna válaszra a száját a sértett, a meg taperált, amikor is kis macska nyávogást hallottak meg nem messze.
