Mielőtt elmentél (Befejezve)

Tizenkettedszer, hogyan tovább?

Már több, mint 3 hónapja otthon volt Sophie, a depressziója egyáltalán nem múlt, de kényetlen kelletlen dolgozni kellett. Sok különbség akadt a New York-i munkájával összehasonlítva. Többek között, hogy ez bizony fizikaibb munka volt, amit el tudott vállalni egy kocsmában, mint az író gép előtti ücsörgés. Meg is érezte az izomláz gyötrelmeit elég hamar, pedig a sör csapoláson és néha láda pakoláson kívül mást nem igazán kellett végeznie. 

- Nem gondolod kicsikém, hogy lassan elkezdhetnél ismerkedni..? - tűrt hátra egy tincset a füle mögé Sophie-nak Rosie néni. - Már hónapok teltek el...és tudom nem öregszünk egyhamar, de..hátha valaki ki tudna rángatni ebből a melankóliából!

- Rosie néni.. - teltek meg szép lassan könnyekkel a lány szemei. - ..hogy..hogy tudnék tovább lépni szerelmem és gyerekem halálán ennyire gyorsan?! Olyan mintha tegnap történt volna.. 

Továbbiakban se Rosie, se Connie nem firtatta a témát vagy legalább próbálta kerülni. Sophie, pedig továbbra is reménykedett. Reménykedett abban, hogy egy szép napon fel bukkan a kikötőben az ő katonája és meg mutathatja, hogy ő bizony be tartotta az ígéretét és még mindig nála van a kép. De..ahogy teltek az évek egyre kevésbé hitt ebben a dajka mesében, hogy egyszer vissza tér hozzá és családot alapítanak aztán boldogan élnek míg meg nem.

21 év után, 1965-ben már elég jól volt ahhoz, hogy utazni kezdjen. És bár már az első évben haza térése után teljesíteni akarta ígéretét magának, hogy vissza tér Magyarországra, de a Szovjetunió keresztül húzta számításait, megint..

Felkészülten, el köszönve mindenkitől útra is kelt. Pontos céljai nem voltak csak világot akart látni és talán felejteni is szeretett volna egy kicsit. Bár cél nélkül indult el, első meg állója Madrid volt. Rengeteg új embert ismert meg és szerzet tengernyi új barátot. 3 év múlva tovább indult, Olaszországba. Több mint 5 évet töltött itt el végig járva az összes nagyobb városát. Ezután ért el 1973-ban Japánba, de miután már teljesen ki ismerte a kultúrát ami kerek 8 évébe telt innen is tovább indult, hogy 1981-ben meg érkezzen Párizsba. Imádta ezt a várost, talán a többinél egy kicsit jobban is. Bárhova is vettette az élet, sose feledkezett meg a kis szigetéről és az ő hatalmas családjáról amiben bár vérrokonként csak a nénéi voltak ő mégis családként tekintett a jó barátokra. És azt kérded honnan volt ennyi pénze utazni? Hát kedvesem rengeteg helyről jött a pénz. Jött a barátaitól akik sose voltak garassaskódok és mindig el küldték az ilyen olyan művészeti részesedéseket amikben előszeretettel segített főszereplőnk. És persze nem utolsó sorban a nénéi is küldték a válasz leveleikben a pénzt. De most! Most Sophie végre meg találta a helyett ahol szívesen élt és tanulta szorgosan a művészetet, legalábbis 29 évig minden rendben ment az életében, férfi ugyan egyik helyen se volt aki felkeltett volna az érdeklődését, ha meg közel is engedte magához azt csak barátilag engedte. 2010-ben viszont kapott egy nagyon érdekes üzenetet amiben Velencei barátnője segítséget kért ("Már megint egy ilyen levél?!") de ez most más volt, egy kiállításban amit Budapesten szervez. Örömmel fogadta el, lelkesen pötyögte is a választ rá, amikor akaratlanul is könnyezni kezdett, ahogy az emlékek meg rohamozták abból az időből amikor utoljára arra felé járt. 

- Merre is vagy? Nem látlak! - próbált át látni a tömeg felett Sophie miközben barátnőjét kereste már Budapesten a reptéren, fülére szorított mobillal a vállán. - Azt hiszem..igen ez biztos te leszel!

- Integetek, mint egy fél őrült nem látod?!

- De már meg vagy! - állt meg egy pillanatra, hogy el tegye a mobilt. Majd futott oda barátnőjéhez. - Greta! - ugrott a magas, nagyon vékony lány nyakába. 

- Ó kicsi-kicsi Sophie! - ölelte vissza még szorosabban Sophie-t. - El hoztad? - húzódott el komoly arcot vágva Greta.

- Persze, hogy el hoztam! - indultak meg kifelé.

- Fhu, akkor jó! - fogta a mellkasát a magas frufrus lány. - Nem tudom, hogy csinálod azt a kence ficét, de szerintem még egy leszakadt lábat is vissza növesztene! Az én le vágott ujjpercemre pedig tökéletes lesz! - mutatta fel, röhögve a be kötözött mutató ujját a lány.

Egy belvárosi hotelben adott szállást barátnőjének egy szobában magával. Miután át beszélték a menetrendet és ki itták a maradék kávét, indultak is a kiállítás előkészületeit elvégezni. Másnap pedig a lehető legművészibben csípték ki magukat az estére ami remekül sikerült egészen addig amíg Sophie észre nem vett valamit kint a sikátornál. 

- Egy pillanat és jövök! Aztán be kenjük újra az ujjadat!  - szólt oda Greta-nak és már sietett is kifele.

Oda érve először senkit nem látott és már fordult is volna vissza, hogyha nem lát meg két alakot a szűk kis utca legvégén. Legnagyobb meglepetésére angolul beszélt a furcsa páros, ami alkalmat meg is ragadott a hallgatózásra.

- Mégis hová tűnhetett? - kissé ingerülten mégis félve kérdezte a férfi.

- Nem tudom, de ez nagyon fáj! - rogyott le a fal tövébe a nő. Több se kellett Sophie-nak, szép csöndben oda sietett hozzájuk, nem törődve semmi halálfélelemmel. 

- Meg sérültél? - vágódott le hirtelen a pár mellé, akik le reagálva a helyzetet egy fél másodperc alatt rántott pisztolyt és húzták ki az ideget persze Sophie-ra szegezve. - Ho-ho, nyugi nem akarlak bántani csak segíteni! - esett fenékre hirtelen fel emelt kezekkel guggolásból. 

- Segíteni? - engedte le az íjat a férfi továbbra is kifeszítve. - Rajta is tudnál? Egy lőtt seben? - bökött fejével az erősen vérző nő felé.

- Igen! - sápadt el a lőtt seb láttán, ami a nő jobb vállán éktelenkedett. - Csak egy pillanat.. - kezdett el kotorászni a tégely után a kézitáskában. Ahogy el kezdte keresni rögtön vissza emelték rá a fegyvereket. - Nyugi srácok! Ha akartam volna már rég halottak lennétek..Á meg is van húzta ki a fekete tégelyt. Majd egy kis segítséggel a férfi részéről sikeresen arrébb húzták a dzsekit és a pólót. - Tényleg még nem is mutatkoztam be! Sophia Barnes vagyok! És ti? Már ha szabad kérdeznem. - kezdte el be kenni a sebet. 

- Clint vagyok Clint Barton! - biccentett immár egy fél mosollyal mert látta tényleg segíteni jött a lány.

- Natasha..Roma..áhh..noff! - habár rettentő gyorsan be gyógyította a sebet mintha ott se lett volna, de ezzel együtt szőrnyű kínokkal járt ahogy égette a sebet. 

- Hihetetlen! Tényleg el tűnt..mit kentél rá? - képedt el Clint.

- Az..maradjon az én titkom! - kacsintott vigyorogva Sophie. 

- Barnes..hol hallottam már ezt a nevet? - húzta vissza a dzsekijét Natasha. - Születési név?

- Dehogy a férjem neve volt. - állt fel Sophie majd segítette fel Natasha-t is.

- Volt? 

- Igen ő már nincs köztünk.. - kenődött el a lány kedve.

- Sajnálom..nem akartam! - tette vigaszként tenyerét Sophie vállára Clint.

- Semmi baj..nem tudhattátok. - dörgölte meg a szemét sírás ellen.

- Minden esetre, köszönjük! Nem sokan segítettek volna így egy vadigenen. - mosolyodott el szélesen Natasha.

- Hát tudom milyen érzés ez, ha segít valaki amikor a legnagyobb szükség van rá! Tudjátok mit, itt vannak az elérhetőségeim ha megint akadna ilyen gondotok, egy pillanat és ott vagyok! - nyomta Natasha kezébe a kis cetlit és már fordult volna, hogy vissza induljon a kiállításra, amikor valaki hirtelen gyomorszájon vágta ezáltal fel kenve a falra a lányt. Csak nyekkenni tudott egyet ahogy le esett a földre. Clint és Natasha (a továbbiakban csak Tasha) rögtön akcióba is lendültek és ott ütötték és rúgták a támadót ahol csak érték és ez persze fordítottan arányos is volt. Sophie eközben próbálta ki kerülni a csatát és be húzódni egy csöndesebb sarokba a kis törött bordájával. Miután el ült a csata és a támadó el tűnt mint egy szellem, most a másik kettő térdelt le Sophie-hoz.