Mielőtt elmentél (Befejezve)

Negyedszer, számíthatok rád?

Már este 11 fele járhatott amikor csengettek.                                                                                                            - Ki az ennyire későn?! - jött le a lécsőn Sophie érdeklődve.                                                                               Connie néni már az ajtóban állt az újonnan érkezettel akit meg látva Sophie-nak leesett az álla.    - Bucky?!! Hoo-hogy hogy te itt?                                                                                                                                      - Én megyek is ha bármi kell a szobámban leszek. - osont el sokat sejtető mosollyal Connie.            Az ajtóban álló kétségbe esett fiú egy hangosan nyervogó kartondobozt szorongatott és bocsánat kérően nézett Sophie szemébe.                                                                                                                 - Bocsánat nem tudtam kihez mehetnék..Steve-hez nem vihetem, mert az anyukája allergiás a macskákra..é-én.. - ült le szipogva a kanapéra Bucky. Kis idővel később miután össze szedte magát a fiú, megszólalt. - Apa haza ért munkából és nem haza ment először a pia szagból ítélve..ahogy meg látta a kis macskát...teljesen ki akadt..ordítozott magából kikelve..nem tudom Sophie én annyira szerettem volna ezt a macskát és anyámnak se volt rá egy rossz szava se, sőt örült neki..de apa azt mondta, hogy vagy én vagy a macska megy... - a végét már a tenyereibe temetett arccal mondta el. Sophie is időközben le ült a fiú mellé és a hátát simogatva nyugtatgatta.                                                                                                                                                                            Nagy sóhajtás közepette ölelte át Bucky görnyedt hátát.                                                                                    - Mi lenne ha.. - pattant fel hirtelen izgatottan, a fiú érdeklődve figyelte. - Mi lenne ha itt maradna ez a kis cica is? Ugyanúgy a tiéd lenne, csak itt lakna, délutánonként meg látogathatnád akár minden nap! - pattogott végig a nappalin Sophie izgalmában.                                                                          - Ez nagyon jó ötlet! Plusz jobban meg ismerhetl-..akarom mondani lesz hol laknia a másik kicsinek is! - pattant fel James is a helyéről, fel kapva a lányt ölelgette meg a segítségért. - Jövök neked eggyel. - mosolygott rá a lányra akinek meg ölelgetését már meg bánta. De senki ne aggódjon sikerült úgy szerveznie, hogy ez csak az ő és a nadrágja titka maradjon hála az asztalnak amihez időbe le tudott ülni.                                                                                                                          - De viszont ennyire előre ne örüljünk. - váltott komolyabb hangvételre Sophie. - A nénikéimet még meg kell kérdeznem erről, mert rendben, hogy egy cicát elfogadtak, de kettő már lehet sok lesz nekik.. - mély levegőt vett és el kiáltotta magát. - NÉÉNIIIKÉIMMM!! - pillanatok alatt össze csődült a család.                                                                                                                                                                     - Az lenne a kérdésem, hogy lehetne-e..esetleg, hogy még egy macskát befogadjunk? - a végét egészen el harapta félelmében, hogy mit fognak szólni az ötlethez. Rájuk sandítva azt láthatta ahogy meg értő mosollyal méregetik őt és James-t. Pánik közeli állapotban folytatta a magyarázkodást. - Mert az apukája nem szívleli a cicát és azt mondta, hogy vagy a macska vagy James megy a háztól és és..                                                                                                                                               - Semmi baj kicsikém, maradhat a cica aki James-é marad. - mosolyodott el most már teljes vigyorral Rosie.                                                                                                                                                                        - MI? Tényleg Rosie néni? - kiáltott fel örömében Sophie.                                                                                    - Nagyon szépen köszönöm a kedvességüket! - nézett hálásan a két hölgyre Bucky. - Ígérem hozni fogom neki az ételt és mindent ami kellhet. Nem leszek hálátlan!                                                    A két idősebb nő csak egymásra somolygott, mintha csak egymás gondolataiban olvastak volna. - Ne nekünk hálálkodj hanem Sophie-nak. - kacsintott rá Connie Jamesre.                                                - Connie nénii... - vörösödött el Sophie teljesen.                                                                                                      - Mi viszont el köszönünk gyerekek, öreg csontjainkat el tesszük holnapra. Jó éjszakát fiatalok! - És a két fiatal kettesben maradt. Mielőtt még beállhatott volna a kínos csend, Sophie közbe lépett. - Akkor vegyük ki a dobozból először is szegényt. Vagyis ki veszed? Mármint a kis cicát..én addig előveszem..aa-a halkonzervet neki. - sietett be vöröslő fejjel a konyhába Sophie. Bucky lehajtott fejjel vigyorgót bőszen a lányon. "Atyaég mi történik velem..mióta megölelt annyira szorosan..olyan forrónak érzem magam.."                                                                                                                  - Meg is vagyok, bocsi, hogy sokáig tartott csak nehezen boldogultam a konzerv nyitóv-... - már nem tudta befejezni James ajkai miatt amik betapasztották a száját. Megint csak olyan hirtelen történt, hogy fel fogni is alig tudta. Amikor már alig kaptak levegőt egy pillanatra abbahagyva a heves csók csatát, Sophie ki nyögte ami már délután óta marcangolta a szívét.                                       - Ahhoz képest, hogy undorodsz tőlem..                                                                                                                     - Ó hallgass már.. - indított Bucky egy újabb rohamot, a halas konzervet le vágva az asztalra magához húzva a lányt. Hosszú percekig így ölelkeztek, amikor is félbe kellett szakítaniuk az éhségtől egyre hangosabban nyervogó kismacskák miatt akik estek-keltek a fiatalok cipőin.           - Azt hiszem most már tényleg meg kéne etetni őket. - pihegett Sophie a fiú mellkasának dőlve.     - Igen, lehet igazad van.. - kapkodott finoman levegő után Bucky a lány feje búbján támasztva az állát.                                                                                                                                                                                            Miután meg etették őket, csöndben a szoba két sarkában figyelték a két kis édest ahogy faltak.      - Tényleg és hogy nevezzük el őket? - kapta fel a fejét Bucky.                                                                            - Hmm, mit szólnál a Toby-hoz? - töprengett Sophie.                                                                                            - És a másik?                                                                                                                                                                            - Én csak a sajátomat nevezhetem el. - emelte fel védekezően Sophie a két kezét. - Tiédet magadnak kell!                                                                                                                                                                      - Jól van'na! - fújtatott egyet James. - Akkor legyen mondjuk..Lucky, ha már úgyis szerencsét hozott nekem. - mosolygott a lányra hátra szegett fejjel. Válaszul csak a szokásos vörösödést és nyak behúzást kapta egy zavart mosollyal vegyítve. Ezt a szép idillt az öreg inga óra csengése törte meg ami éjfélt jelzett a fiataloknak.                                                                                                                    - Istenem már ennyi az idő?! - pattant fel ijedten Bucky. - Remélem apa már alszik, mert különben..de hát mit lehet tenni jó társaságban múlik az idő, nem igaz? - sietett az ajtó felé James. - Akkor holnap késő délután át jövők és hozok még eledelt nekik. - már a nyitott bejárati ajtóban álltak, a késő őszi éjszaka hűvösében. - Nos akkor holna-.. - most először Bucky nem tudta befejezni a mondatot. Sophie saját magán is meg lepődött, most ő fojtotta a szót a srácba. De ez csak egy 'jó éjszakát' csóknak szánta Sophie de mégis percekig álltak még egymást ölelve.   Akkor holnap..és köszönök mindent, rosszul ítéltelek meg úgy érzem. - lépett le az utolsó lépcsőfokról a fiú.                                                                                                                                         

Sophie csak állt az ajtófélfát támasztva nézve a fiú után akinek bár sietnie kellett volna mégis vissza vissza fordult a lány mosolyát keresve. Ha már késik akkor mindegy mennyit..a verés nem lesz kisebb, ha ébren lesz az apja..                                                                                                                                Fülig érő  mosollyal vetette magát az ágyába. Legott rögtön az első keze ügyébe akadó párnát magához szorítva fordult hasra és úgy vigyorgott az ablakon kinézve a csillagokra.                              Bucky is szerencsésen haza ért, bár a szerencsét főleg az jelentette, hogy az apja már bőven horkolt amikor beért. Az édesanyja még ébren volt akkor fejezte be nem rég a takarítást, amit napközbe nem tudott a gyári munkája miatt el intézni. Épp az asztalnál pihent a késő esti rádió adást hallgatva amikor fia betoppant.                                                                                                                          - Sikerült el helyezni valahol azt a kis árvát..? - nézett aggodalmasan a fiára.                                            - Igen, egy nagyon jó emberhez került. - mosolyodott el az estéjére gondolva. - Le is fekszem, jó éjszakát Anya! - nyomott puszit édesanyja feje búbjára.                                                                                      A szobájába be érve, levetkőzött gatyára és be dőlt az ágyba. Mi előtt el tudott volna aludni csak egy valakin járt túl fűtött kamasz agya.